Sajnos – és szerintem nem vagyok ezzel egyedül – semmilyen női princípium nem teljesedik ki bennem, fogalmam sincs, hogy mi a normális, még csak távoli elképzelésem sincs róla, hogyan kellene a testem rezgéseit hallgatni, vagy egymásra hangolódni a babával. És persze, rettegek, mint minden terhes nő, hogy hol fogom elszúrni, mi lesz, ha hirtelen lehajolok, és megnyomorított fejjel jön világra a gyerekem, vagy ha a hasamra teszem a kistányért, és lapos lesz a koponyája, vagy ha egy hirtelen tüsszentésre kicsúszik, és úgy lóg a köldökzsinóron, mint egy bungee jumping ugró, szóval nagyjából mindentől, ami az emberi biológia alapvető nem ismeretéről tanúskodik.
Az a helyzet, hogy a hiperracionalitás, amit az elmúlt évtizedben kidolgoztam magamnak, csak hátráltat a megősanyulásban.
Kezemben a pozitív terhességi teszttel az egyik első utam az írott szövegekhez vezetett – itt még sosem csalódtam. Biztos van valami könyv, gondoltam én, ami megmondja a tutit, és akkor nem kell az internet arctalan mamitársadalmának kétes értékű tapasztalataira hagyatkozni („neked biztos más lesz, de amikor nekem ilyen volt, végül egy háromfejű kecskebakot hoztam világra. De mondom, az egyedi eset volt! Boldog babavárást! <3”). Tettvágy és lendület hajtott fel a könyvesbolt második emeletére, ahol elhűlve tapasztaltam, hogy nemhogy egy polc, de konkrétan egy egész emelet van a babatéma köré szervezve.
Azt hiszem, abban a pillanatban halt ki belőlem végérvényesen a nyomtatott szöveg szentségének régimódi, már-már babonás tisztelete, amikor megláttam, hogy csak a szülésre hangolódásról tudok venni legalább kilenc könyvet, ebből négy esküszik rá, hogy ősi, titkos tudást tartalmaz, és egész biztosan olyan részeim, csakráim, satöbbi megnyitására buzdít, amit Samun, a csontvázon nem lehet demonstrálni.
Közvetlenül ezután indult meg a tanácslavina: az egyik doki javasolja az egyik fajta vitamint, meg hozzá egy kis kalciumot, vasat, magnéziumot, B6-ot, satöbbi. Fáj a hasad a vastól, akkor is.
A védőnő szerint a B6-ot akár ki is hagyhatod. A másik doki most olvasta, hogy D3-vitamin kell neked. Amit a gyógyszerész nem hajlandó kiadni, mondván, hogy káros a magzatra. A harmadik doki szerint elég a terhesvitamin és slusszpassz. És akkor az ismerősök tippjeiről és trükkjeiről még nem is beszéltünk, jellemzően kérés nélkül, de már a gyereknevelés módszertanára is kitérve: „hagyni kell napi egy órát sírni, hogy megerősödjön a tüdeje.” Ugyanaznap, mástól: „nehogy sírni hagyd, mert megrendül a hite a világban.” Aztán: „ugye nem tervezed szoptatni?” Kicsit később: „ugye szoptatni fogod?”
Aztán jött a kegyelemdöfés. (Valójában eddig harmincvalahányszor kérdezték meg tőlem, és egyik sem az orvosom, szóval inkább kegyelemdöfködésnek mondanám): „császárt vagy természetes szülést szeretnél?” Na persze. Eleinte Pallasz Athénével próbálkoztam, mármint hogy ezt a módot preferálom: a fejemből, tiszta pelusban és teljes fegyverzetben pattanjon ki, utána viszont rájöttem, hogy ezt kábé úgy szokták kérdezni, mint a körúton a gyrosos, hogy hagyma-csípős mehet-e bele. Feltételezve, hogy tudom magamról, hogy utálom a hagymát, de a csípőssel egész jól elvagyok. De mi van akkor, és most pontosan az van, hogy fogalmam sincs, szeretem-e a hagymát, vagy még jobb, hogy holnap szeretni fogom-e, a csípőstől meg lehet, hogy menni fog a hasam, no de egyszer élünk, miért is ne próbálnám meg, nem?
A lényeg tehát, hogy biztonságos, a szavak mindenhatóságára épített világom darabokra hullani látszik.
Mivel a földanya-ihlet nem igazán jön, kénytelen vagyok beismerni, hogy a több millió oldalnyi nyomtatott és online szakirodalom, a kéretlenül osztott jó vagy rossz tanácsok rengetegében őszintén fogalmam sincs, hogy mi fog történni. A túl sok információról kiderül, hogy valójában túl kevés információ. Stílszerűen mondhatnánk, hogy sok bába közt… na tudjátok. És ha az elmúlt tíz évet azzal töltötted, hogy próbáltad magad tiszta intellektusként elgondolni, joggal érezheted úgy, hogy idegenben, emberhátrányból kell játszanod (egy olyan játékot, aminek senki nem mondta el a szabályait).
Jelenet a Felkoppintva című filmből
Belenézek a (matricagyűjtő albumomba) terhes kiskönyvembe, hátha megtudok valamit belőle. Az a benyomásom, hogy a nőgyógyász-társadalom kidolgozott egy, a székely rovásíráshoz hasonlatos, hosszú évek alatt tökéletesített írásrendet, amelyet csak ők értenek; a füzetkében szereplő irkafirkát még betűk sorozataként sem bírom felismerni, nemhogy értelmes szövegként (ennyit az írott szöveg szentségéről). Valamiért eszembe jut a Hamlet két, szerencsétlenül járt mellékszereplője, Rosencrantz és Guildenstern, akik tudtukon kívül szállítják a dán királyfi levelét, mely utasítja az angol királyt, hogy a hírvivőket akassza fel. Így hurcolom magammal a kiskönyvet azzal a tudattal, hogy akármi lehet benne – csodás metaforája annak, hogy az „egyszeri kismama” mennyire elveszettnek érezheti magát a várandósgondozási gépezetben.
És néha valóban az a benyomásom, hogy mindenkinek (legalábbis aki nem terhes) jobb így: nő a bajban, 21. századi feltételekre szabva.
Úgy tűnik, hogy a nőgyógyász is szívesebben fogad egy teljesen naiv, egyszerű várandós nőt, mint egy olyat, aki feltételezhetően Google-doki támogatásával már mondja is az anamnézisét. Sajnos én az utóbbi, egyébként valószínűleg roppant idegesítő kategóriába tartozom. Például amikor hadakat megjárt, kb. tizenöt éve többé-kevésbé folyamatosan vérszegény orvosgyerekként megpróbáltam elmondani a nőgyógyásznak, hogy szerintem „enyhén anémiás vagyok.” A válasz mindentudó, kicsit lesajnáló vigyor, meg hogy „ne szaladjunk előre ennyire, magának nem kell ilyen csúnya latin szavakat tudni, mondja csak nyugodtan a tüneteit, kismama.” Nevemtől megfosztva, intelligenciámban megsértve, szememet forgatva és igen, talán pofákat is vágva mondom fel a tüneteimet: nagyon sokat alszom, könnyen elfáradok, sokszor szédülök, szinte folyamatosan fáj a fejem, és a laborom is azt mutatja, nézze csak, főorvos úr, már amennyire én látom, de persze én itt csak a tárgy vagyok, nem az alany, hogy alacsony a vasam és a hemoglobin-számom. Bölcsen bólogat. Akkor maga enyhén anémiás. Na ne mondja!
Arra kellett rájönnöm, hogy hiába a hátráltató intellektus és a cserben hagyó írott szó, terhes témában jobb a szájhagyomány. Léteznek például ingyenes szülésfelkészítő tanfolyamok is, és nemcsak a „lelki köldökzsinór” fajtából, ahol orvosok vállalják a nevüket és arcukat garanciaként az elmondottak hitelességére. Kb. harminc, különböző mértékben terhes nő és öt-hat elszánt férfialany ül egy egyetemi előadóban, és sokan jegyzetfüzettel felszerelkezve próbálják magukba fogadni, hogy pontosan mi történik egy szülés alatt. Néha groteszk, néha horror. Néha azt érzed, hogy a hormonjaid tényleg azzá a minden érzelmi viharnak kiszolgáltatott, riadt és butuska babanővé változtattak, akiként kezelnek, amikor terhes vagy. De minél több hiteles információ, annál felelősebben tudsz nyilatkozni, hiszen annál világosabban látod, hogy szereted-e a hagymát, vagy hogy bírod-e a csípőset.