Csessze meg a mintaanyaság – én szülőként is élvezem az életem!

Az ő egészségéért képes voltál te is hónapokig a rémes főzelékeket enni, később megtaláltad neki a legjobb babakocsit, majd a legszuperebb ovit, a legklasszabb iskolát. Együtt tanulsz vele, végre megint érted a törtek osztását, és újra összeáll a fejedben a világtörténelem, sütöd az iskolai rendezvényekre a sütiket, és minden hétvégére megvan a pihentető/fejlesztő/szórakoztató/tartalmas program.

Szuper szülő vagy, oké? Nagyon. Jó. Szülő. Nem kell ennél is jobbnak lenned. Most, hogy már kimondtam, hajlandó vagy lazítani egy kicsit…? Gyere, legalább öt percre pihenj meg, és mondd ki, amit már régen ki akartál mondani vagy kiáltani. Vagy ha csak röhögnél egyet magadon, mert éppen most öntötted le magad kávéval, miközben megint hat dolgot csináltál egyszerre, csak nevess egyet magadon, és mondd ki hangosan: csessze már meg a tökéletes szülői lét!

És tudod, mi még? Csessze meg vele együtt a…

… tévé és a mobil – tartsatok végre egy kütyümentes napot!

Tudom, neked is nehéz lesz. Semmi gond, lehet közösen rinyálni és ötletelni. Nem szégyen elmondani a srácoknak, hogy neked is fura így, mert már hozzánőtt a tenyeredhez a telefonod. Hidd el, értékelni fogják, hogy hús-vér anyjuk/apjuk van, aki megérti őket. Persze, attól még maradjon az a mobil a táskában!

Helyette találjátok ki együtt a napi programot. Ez a másik lényeges pont: ne te legyél megint az ügyeletes porondmester. Ugyanolyan jogú családtag vagy, mint bárki más, igazán nem dől össze a világ, ha végre egyszer a gyerekek vagy a párod is javasolnak valamit. No persze, meg kell tanulni hagyni is nekik…!

…sok drága játék – helyette vissza a természeteshez!

Azt gondolod, majd nem tudtok mit kezdeni a kütyük és a tévé nélkül? És hogy csak a legfullosabb, villogó műanyag cuccok a legjobb játékok? Nehogy azt hidd! A kicsinek tudod, mi a legszórakoztatóbb a mai napig? Egy műanyag palack, benne 6-8 különböző méretű kaviccsal. Cirka 2-5 órát bőven eltölt vele a kicsi, meglátod. A nagyobbnak jó szórakozás a rajz és társasjáték vagy még inkább ezek kombinációja. Mi nem is egy közös társast rajzoltunk, megalkottuk a szabályokat, a trükkös mezőket, és mehetett is a móka!

…folyamatos programszervezés – helyette lazítsatok csak úgy kedvetekre!

Minden hétvégén ugyanaz a menet, nem? Wellness, játszóház, állatkert, gyerekkoncert, kézműves foglalkozás, túra, szülinapok, barlangászás – állandóan villantani kell valami izgi és tartalmas programot, vele együtt a képeket a fészre, miközben elárulom neked, hogy a gyerekek a felére sem fognak emlékezni.

Az én csemetém szinte minden hétvégén azt kéri, hogy inkább maradjunk otthon, és teregessünk. Oké, nekem piszok nagy mázlim van, ezt vállalom, de hidd el, a te gyereked is imádná ezeket a közös, semmilyennek látszó időtöltéseket. Mert, tudod, a gyerekek figyelnek ám, de nagyon, és ezeket a mozdulatokat, az ekkor elhangzó mondatokat szivacsként isszák magukba.

Mesélj neki a te gyerekkorodról mosogatás vagy ágyazás közben, arról, hogy miben voltál ügyes az iskolában, és miben voltál béna. Hogy te is mennyire utáltad a Mucika néni nyálas puszijait, és hogy te is kerültél büntibe, mert hibázni szabad, ha nem is állandóan.

… konyhai robotolás és házitündérkedés – helyette főzzetek együtt, vagy rendeljetek valamit!

Most minden gasztroblogger és Jamie- meg Gordon-fan egyszerre fog nekem ugrani a tökéletes háziasszonyokkal együtt, de véleményem szerint a főzést mostanában egy cseppet túltoljuk. Már nem is ebéd az, amit legalább nem négy órán át készítünk, és nem kell a Nagycsarnok összes keleti fűszerét felhasználnunk hozzá. Persze, van olyan, hogy főzök – amikor kedvem van. És akkor tényleg szívvel-lélekkel. De ha nincs kedvem/erőm/időm főzni, a lelkifurka szikrája nélkül rendelek kaját hétvégén vagy hétköznap is. A lényeg, hogy együtt együnk, hogy együtt legyünk, és jókedv legyen.

Ehhez olykor éppen a rántott hús és a friss uborkasaláta illata tartozik hozzá, vagy egy finoman pácolt hús párolt zöldségekkel, meg a gondolat, hogy végre szeretettel tudtam megfőzni. Máskor meg az, hogy fejből tudom a három pizzéria telefonszámát, ők meg azt, hogy melyik családi pizzát hogyan kérem felesben feltétezni.

Kell a rugalmasság, különben megőrül az ember a maga kis börtönében. Ugye, te is vágysz rá, hogy olykor kitörhess? Nem kell ehhez asztalt borítani, csak engedd el a konyhai robotot, rendeljetek valamit, közöld a családdal, hogy csessze meg a húsleves meg a vellingtonbélszín, majd lesz jövő héten! – És amíg a pizzát várjátok, kérdezd körbe őket, hogy kinek mi a kedvenc étele. Rengeteg szülőnek fogalma sincs, hogy a gyereke mit szeret vagy mit utál úgy igazán!

Vekerdy tanár úr véleményét imádom erről a témáról: „Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket.

Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik.

Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.” (Forrás: Vasárnapi Hírek)

… az egyetemi felvételi, ha még csak 5-10-13 éves az a gyerek – helyette hadd játsszon, amíg lehet!

Tudom, tudom, a papír a legfontosabb ebben a nyomorult életben, mi? Hadd mondjam el neked, hogy a „nyomorult életben” biztos, de egy olyan életben, ahol jól érzi magát a gyereked, és azt csinálja, amit szeret, ott sokkal inkább az eredetiség, a kreativitás, a kitartás fontos, és az, hogy élvezze az adott folyamatot elejétől végéig. Szakácsok, fodrászok, körmösök, cukrászok, sportolók, grafikusok, írók – mind úgy lehettek sikeresek, hogy elkötelezetten, újszerűen és élvezettel fordultak munkájuk tárgyai felé.

Persze, miért ne lehetne boldog egy elégedett könyvelő, közjegyző vagy eladó? Engedd meg neki, hogy az lehessen, aki lenni akar. Próbáld meg elfogadni, ha nem ügyvéd vagy orvos akar lenni, és ha valami értelmes irányt talál, támogasd. Ne pénzzel, hanem bizalommal és azzal, hogy mellette állsz, kíséred, ha kell, és nem hagyod, hogy feladja, ha csüggedt, mert épp elfáradt. Nem a jelentőségteljes szakma és karrier számít, hanem az az élet, amit megélsz közben, és amit neki is hagysz megélni.

… az összehasonlítgatás a barátnőd/tesód/szomszéd Gizike gyerekével – helyette magaddal foglalkozz, és zárd is le ezeket a beszélgetéseket csírájában!

Furán néznek majd rád, ahogy rám is szoktak, amikor csak annyit felelek az „én nem akarok beleszólni, de az én lányom ennyi idősen már folyékonyan írt, olvasott és törtet törttel osztott” – jellegű mondatokra, hogy: „ne haragudj, de én a saját gyerekemmel foglalkozom, cuki a tiéd is, örülök a sikereinek, de tanácsot nem kértem, ráparázni meg nem vagyok hajlandó semmilyen jó szándékú megjegyzés miatt”.

Elmondom, hogy ezek után két dologra számíthatsz: lesz megértés és bólogatás a barátaid részéről, és sápítozás a képmutatók oldaláról. Azt hiszik majd, hogy önző vagy, bár végül is joggal, de hát mi a baj ezzel? Mi a gond azzal, ha kimondod, neked hogyan jobb az élet? Persze, számukra fájdalmas lesz szembesülni saját maguk poklával, de az már legyen az ő problémájuk!

A cikkem alapjául szolgáló könyv szerzője, John C. Parkin így ír ezzel kapcsolatban:

„Ha van családod és azzal akarsz érvelni, hogy nem önmagadért, hanem értük teszel mindent, hadd kérdezzem meg, hogy miért is lett családod elsősorban? Nem magadért? Nincs örömöd abban, hogy velük vagy és támogatod őket? Ha igen, akkor ezt is önmagadért teszed. (…)

Ahogy megszabadítod magad a szokásos kötöttségeidtől, magadra haragítod az embereket. Mindez azért van, mert mélyen legbelül mindannyian tudják, hogy az összes problémájukat a rengeteg jelentőségteljes dolog okozza. Mindaddig, amíg mindenki más is ezt csinálja, nem okoz túl nagy gondot elviselni az ebből adódó fájdalmat.

De ahogy megmutatod nekik, hogy ezt máshogy is lehet, irigyek lesznek. (…) Mindez azért van, mert ha valaki az igazi szabadság bármilyen jelét mutatja, az rögtön a börtönre emlékezteti őket, amiben élnek.” (John C. Parkin: F**k it – Az igazi spirituális út)

… sok szentbeszéd – helyette engedd, hogy hibázzon a gyereked!

Nem pakolta be az iskolatáskáját? Szerinted, ha te pakolod be neki még ötödikes korában is, mikor fogja megtanulni, hogy odafigyeljen rá? Vagy már nem csinálod meg helyette, csak prédikálsz vég nélkül? Szerinted mi lesz az eredménye? Komplett hülyének néz majd, és egyik fülén be, a másikon ki. Nem azt mondom, hogy ne segíts, ha kéri, de az önállóságra való nevelés eszméletlenül fontos, és nem megy anélkül, hogy pár hiba be ne csúszna. Miért veszed el tőle a kudarcból való tanulás értékes tapasztalatát? Miért akarod kényszeresen megmenteni? Miért nem bízol benne annyira, hogy a legkisebb megmérettetést sem engeded meg neki a hétköznapi életben…?

Feldmár András szerint is jobb, ha elengedjük görcseinket, elvárásainkat és szorongásainkat ezen a területen, mert úgyis csak tapasztalat útján épül be a hasznos tudás. Elég, ha jelen vagy, és a gyermeked tudja, hogy elérhető vagy, amikor szüksége van rád.

„Én úgy tartom, hogy semmilyen tapasztalatot nem tudsz átadni a gyerekeidnek. Ha érdekli őket, akkor mesélhetsz nekik történeteket, de én úgy tapasztaltam, hogy ez csak nagyon ritkán esik meg. Határozottan úgy vélem, mindannyian a saját tapasztalatainkból tanulunk.

A legtöbb, amit egy szülő tehet, hogy bátorítja a gyerekeit, szerezzenek élményeket, és éljenek veszélyes életet. Ha az ember nem él veszélyes életet, akkor unatkozik. Szerintem a legtöbbet a saját tapasztalatokból lehet tanulni, és a szülők dolga az, hogy betöltsék a biztonsági háló szerepét.

Ha a gyerek fenn sétál a kötélen, és leesik, remélhetőleg a szülő el tudja kapni. És aztán azt tudja mondani: »Menj, és tedd meg, amit meg kell tenned! Tanulj a saját élményeidből!«” (Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt?)

… mártírkodás és bűntudatkeltés – helyette élvezd végre, hogy anya/apa vagy!

Edd meg a sütit, vedd meg a cipőt, néha hagyd az edzést, és igyál meg egy pohár bort. Mikor hallgattad meg utoljára a kedvenc számodat? Mikor táncoltál egy olyan igazit, önfeledt módon? Hallgass zenét a magad örömére. Táncolj a gyerekeddel, szerinted vele nem lehet? Készítsetek csillámtetkót, falfestést, énekeljetek hangosan, akár hamisan, kit érdekel?

És ami igazán fontos: kérdezd meg naponta legalább egy fontos dologról. Mi a kedvenc színe, ruhája, meséje, zenéje? Van-e szerelme, ki a barátja, min szoktak összeveszni, mi akar lenni felnőttként, mit utál, mitől fél? Mit szeret saját magában – vagy éppen mit nem? Szeret-e gyerek lenni? Mitől jó vagy éppen mitől nehéz a gyereklét?

Ezek a fontos kérdések… Kit érdekel, hogy mi volt a suliban? Úgyis tudjuk az instant választ: „Semmi.” A jegyeit megtudod az e-naplóból, és különben is, ha érzi, hogy minden téren bizalommal fordulhat feléd, mert valóban érdeklődsz iránta, magától fog nyitni és mesélni mindenről.

Nemrég megkérdeztem a lányomat, hogy mi a legnagyobb vágya.

Úgy nézett rám, mintha abban a percben változtam volna Mikulásba oltott Jótündérré, és mintha már évek óta várta volna ezt a kérdést. Kicsit meg is ijedtem, hogy vajon pónit vagy elefántot kell-e vennem egy hét múlva… De meglepett, amikor azt mondta, arra vágyik, hogy egyszer ne rohanjunk el a szép, virágos park mellett, ahol mindig megyünk az ovi felé, hanem álljunk meg ott egy nap, vegyünk sütit, üljünk le egy padra, és uzsonnázzunk meg, csak úgy, mert kedvünk van hozzá, amíg még minden virág virágzik az ágyásokban. Ahogy mesélte, láttam a szemei előtt megelevenedni a jelenetet, meghitt, lányos program, virágok és sütik között.

Még azon a hétvégén elmentünk a parkba. Vettünk sütit, meguzsonnáztunk, ittunk egy üdítőt. A szeme egész nap csillogott, karácsony volt májusban – és aznap még a közértes pénztáros néninek is elmesélte, hogy anya valóra váltotta az ő saját, külön álmát. Megható volt a tudat, hogy ilyen kicsi is elég.

Ugyanakkor mélyen magamba kellett néznem, hogy ezeket a „kicsi” dolgokat milyen jelentéktelennek éreztem én magam is olykor. Félresöpörjük a pillanatokat, helyette telefont veszünk a kezünkbe, vagy éppen vég nélkül utazunk, görcsösen kaparva az újabb élmények után. Pedig, csessze meg, elég a park, elég a séta, a beszélgetés – több mint elég, hiszen maga az élet, a kapcsolat, a kötődés apró szálai. Láthatatlan, de érezzük, ha ott van.

És a legfontosabb, hogy élvezd ezt az egészet, hiszen a világ egyik legnagyobb csodája, hogy szülő lehetsz!