Csenge 32 centisen, 730 grammal született – Korababás szülőnek lenni a legkeményebb önismereti utazás

Fülöp Erika | 2018. November 17.
November hónap minden évben különleges helyet foglal el a szívemben, mert ekkor van a kislányom születésnapja. Amikor nyolc évvel ezelőtt egy, az ideihez hasonló, meleg novemberi héten megszületett 24 hetesen, mindössze 730 grammos súllyal, a világ legboldogabb anyukája voltam.

Nyilván rettentően meg is ijedtem, de az alapvető élményem és a legerősebb érzelmem mégis a boldogság volt amiért ő él, létezik, szuszog egy dobozban, és biztonságban van. Sokan furcsán néztek rám és az apukájára is – nem tudták, „szívtunk vagy szedtünk valamit”, hogy olyan vidámak tudtunk lenni, pedig mindössze annyi volt a titok, hogy tudtuk: minden a lehető legnagyobb rendben volt; épp csak meg kellett várnunk, hogy Csenge megnőjön.

Azóta is sokszor megtalálnak ismerősök és ismeretlenek is kérdéseikkel, akik most vannak ugyanebben a helyzetben, és kapaszkodókat keresnek a nehéz pillanatokban. Érdekes, azt mondják, hogy a nők azért nem félnek a következő szülésüktől, mert a kellemetlen élmények elhalványulnak, és csak a szép részeket tudjuk visszaidézni. Én magára a szülésre elég intenzíven emlékszem, tekintve, hogy összesen 32 órán keresztül vártuk, hogy megérkezzen a picuri, ha már nekiindult a nagyvilágnak. Azonban azok a nagyon hosszú, koraszülött osztályon töltött mindennapok mostanra valóban megszépültek, halványultak, annyira, hogy már-már nehéz is volt visszaidéznem. Végül ezért ahhoz az emberhez fordultam, akivel abban az időben támaszkodtunk egymásra – a kislányom apukájához. Azóta ugyan mi már nem vagyunk együtt, de Csengét egyetértésben, közös értékrend mentén neveljük, és köszönöm neki, hogy segítségemre tudott lenni a cikk elkészültében. Így nem csupán az anyukák, de az apukák szemszögéből is láthatjátok, hogy milyen is volt az élet nekünk koraszülőkként.

Miért éppen „koraszülő…?”

Mindig úgy éreztem, hogy koramami voltam, mert nem tudtam igazán felkészülni a helyzetre, sem testileg, sem lelkileg, és nekem is kellett az a három hónap, amíg megszoktam, hogy egyáltalán szülő lettem, és legalább picit elgyászoltam azt az időt, ami nekünk végül nem adatott meg úgy, ahogyan szerettük volna. Ideális esetben a 9 hónap várandós időből az utolsó 2-3 hétben már minden percben csak azt várjátok, hogy megérkezzen a pici, és főként első baba esetén van idő ráhangolódni a tényre, hogy anyuka, apuka leszel. Nálunk erre esély sem volt, tekintve, hogy még aznap is dolgoztam, amikor a szülés beindult, és mivel még kismamatornára sem volt alkalmunk eljárni, azt sem tudtam, hogyan kell lélegezni a szülés egyes fázisai alatt.

Nagyon rémültnek, tehetetlennek és felkészületlennek éreztem magam. Utána pedig borzasztó önvád gyötört, és egyre csak az okokat kerestem, hogy miért történhetett ez így.

Nyilván anyaként nem volt a legjobb indulás az a tudat, hogy még arra sem voltam képes, hogy a minimumot teljesítsem, és a kívánt időig kihordjam őt. De mielőtt még továbbvitt volna az önmarcangolás és az agyam a következő logikus kérdésre, hogy hogy a fenébe fogom akkor így egyáltalán felnevelni?! – rögtön megálljt parancsolt a szívem, amely minden szeretetével azt dobogta, hogy igenis menni fog, mert a legjobbat akarom neki, és ezért képes vagyok rá.

Csenge 32 centisen, 730 grammal született

Apaként pedig ez más szempontból volt nehéz, hiszen én legalább naponta kétszer láthattam a picurit, az apukáját ellenben csak napi egyszer engedték be, majd az influenzaszezon alatt egyszer sem, így csak a naponta készített fotóimon láthatta Csenge növekedését. Nem mondom, profi edzés volt akkorra, amikor már egyetemista lesz, és csak chaten tartjuk majd a kapcsolatot, de azért nem párnapos korában akartuk elkezdeni erre a bemelegítést. Végül most, hogy a cikk kapcsán 8 év távlatában átbeszéltük kicsit az akkori tapasztalatainkat, az ő meglátása szerint inkább jó, mint rossz volt, hogy Csenge ilyen korán érkezett, mert valószínűleg valamilyen bajtól, valamilyen nagyobb gondtól óvta meg a természet őt vagy engem. Valójában amennyire sorsszerűen, sőt szinte tervszerűen történtek egymás után az események, határozottan úgy éreztem, annak ellenére, hogy minket váratlanul ért a születése, rajtunk kívül minden és mindenki más felkészülten várta a nagylányt.

Csenge elindult világhódító útjára – 32 centisen, 730 grammal

Sokan kérdezték, hogyan indult el a szülés, voltak-e előjelei, mikor éreztem meg, hogy baj van? 24 hetes és elvileg 5 napos várandósként egy meleg novemberi napon történt, hogy már a munkában furcsán éreztem magam, ezért előbb eljöttem, orvoshoz mentem, aki azonban semmi bajt nem látott, és csak pihenést javasolt. Amikor hazaértem, akkor azonban már vérezni kezdtem. Akkor szaladtunk a kórházba – előbb a körzetibe, majd mentő vitt át egy másikba, ahol volt koraszülött intenzív osztály, és fel tudtak készülni a fogadására. Onnantól kezdődött az idegőrlő várakozás, amíg a tüdőérlelő hatására vártunk, és végül nagyjából 32 órával később természetes úton világra jött, szaladt, száguldott a világ legszebb kislánya.

Felfoghatatlanul apró volt. És még ennél is kisebb lett, hiszen a korababák, a nagyokhoz hasonlóan veszítenek a súlyukból az első napokban. Csenge legkisebb súlya végül 590 gramm volt.

Lélegeztetőgépen volt, és olykor 5 cső vitte neki a szükséges turbósító dolgokat, hogy megerősödjön. Majd kaptuk a keserves híreket, és a teljes bizonytalanság volt a társunk hetekig. De nem törődtünk ezekkel az információkkal, mert amikor ránéztünk Csenge arcára, tökéletes kis körmeire, hosszú szempilláira, aprócska, de rendkívül mozgékony végtagjaira, és sokszor mosolyra álló kis szájára, akkor azt éreztük, hogy minden a legnagyobb rendben volt.

Csenge és apukája

Az első napok eufóriája

Az első néhány napban mindenki meg volt győződve róla, hogy nem vagyunk egészen tisztában a helyzet súlyosságával, és nem akarták ugyan összetörni a lelkünket, de azért az orvosok igyekeztek finoman jelezni, hogy ez nem lesz sétagalopp. Mi mindig megköszöntük nekik a friss híreket, és csak annyira voltunk kíváncsiak, hogy mennyit evett, és hány grammot hízott a mininő.

Egyszerűen azt éreztük, hogy hibás gondolat lett volna betegnek látni őt.

Főként, mivel naponta többször is körbearaszolt az inkubátorban, akár egy kis kukac, és addig nem nyughatott, amíg a fejecskéjét meg nem tudta támasztani valahol. Ha ezzel nem szórakozhatott, akkor a csöveket tépkedte magából, vagy a pelusát bontogatta, esetleg felrúgta a tőlünk kapott mp3 lejátszóját hangfalastul (full extrás kéglije volt a kisasszonynak – no, és heves természete!), ahonnan a közös zenéinket vagy az én hangomat hallgathatta, ha nagyon zaklatott volt.

Törpi mérete ellenére mindennek tűnt, csak betegnek nem. Már azt vártam, hogy a kitépkedett csöveiből létrát épít, és egy holdas éjszakán meglóg, hogy hazajöjjön végre.

Nyilván nem gondoltam ezt komolyan, de annyi energia, akkora életigenlés, tettvágy és annyi mosoly volt benne, eszünkbe sem jutott, hogy baj lehet. Ami volt, azzal egész egyszerűen nem voltunk hajlandók foglalkozni. Sőt, később is így neveltük, és azóta is ezt követjük.

Ahogy a karomba helyezték, nem is éreztem mást, csak a takarója alkotta határokat, annyira apró volt és légiesen könnyű.

Van egy nagyszerű film, az Életrevalók, amelyben egy nyaktól lefelé mozgásképtelen férfi és gondozója történetét ismerhetjük meg. A gondozó srác szinte vicces csinál a férfi bénultságából – sokszor kéri meg, hogy írjon alá valamit, vagy ha csörög a mobilja, akkor reflexből odanyújtja neki, mert eszébe sem jut, hogy a férfi nem képes megfogni. Náluk csak lelki fejlődésre volt végül lehetőség, de ezzel a hozzáállással az ápoló új életet adott a férfinak. Azt gondolom, hogy a „mobilt igenis oda kell adni”, el kell várni pozitív módon a lehető legtöbbet, mert a gyermekünk, akár koraszülöttként érkezik, akár időre, ám azt tanulja meg, hogy képesnek érezzük őt egy feladatra, akkor kétsége sem lesz afelől, hogy valóban meg tudja csinálni. És azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb, amit taníthatunk neki saját magáról és a kihívásokhoz való hozzáállásról.

103 gyötrelmes, gyönyörű nap

Százhárom nap – ennyit töltött Csenge a kórházban. Gyakorlatilag ugyanakkor vittük haza, mint ahogyan az eredeti érkezését jósolták, annyi különbséggel, hogy már három és fél hónapja csak nézegettük, akár egy különleges és ritka ékszert a kis dobozában, és azt hittük, belepusztulunk, ha még hetekig ott kell hagynunk a látogatási idő lejártakor. Addigra felkészültünk. Lelkileg is megértünk a szülőségre, fizikailag is felkészültünk a fogadására, és alig vártuk, hogy hazajöhessen.

A sok nehézség mellett közel két hónap után foghattam először kézbe Csengét, és akkor is mindössze 930 gramm volt a súlya. Kisebb volt, mint egy kiló kenyér.

Ahogy a karomba helyezték, nem is éreztem mást, csak a takarója alkotta határokat, annyira apró volt és légiesen könnyű. De nézett. Nagyon figyelt. Szimatolt felém, kerek szemekkel bámult és hallgatózott, mint aki végre már hall valami ismerőset, csak nem egészen emlékszik rá, hogy honnan rémlik neki ez a fura hang. Fantasztikus kis emberkék a korababák. Mindent tudnak, amit tudniuk kell, mindenük a szemünk előtt épül, sejtről sejtre, és bár a szívem vérzett, amikor vissza kellett tennem a kis ékszerdobozába, ahol ismét csak nézegethettem, mégis boldog voltam, hogy a legjobb helyen volt, ahol akkor lehetett.

A koraszülött intenzíven dolgozó orvosok és nővérek munkája emberfeletti – lelkierejük pedig végtelen. Egyfajta különleges lelkiállapot jellemzi őket: szakmailag profin és mellé valós szeretettel gyógyítanak.

Nem tudom ezt jobban megfogalmazni – ezt látni és érezni kell. Látni, hogy milyen gyengéden etetik, mosdatják, pelenkázzák a félkilós csöppségeket, milyen kedvesen beszélnek hozzájuk és micsoda nagy dolog, hogy minden babát a keresztnevükön szólítanak. És aki már „kivehető” volt, őket sokszor órákig babusgatták és szeretgették, anyukájuk helyett anyukájuk voltak. Velünk örültek minden jó hírnek, velünk nevettek a hatalmas ruhákon és a hónaljig érő pelenkákon, segítettek megtanulni az öltöztetést, a szoptatást, és velünk várták a hazaengedés nagy pillanatát. Egész életemben hálás leszek nekik.

Csenge nagylány lett

Mi csak erre figyeltünk

Nekünk három alapszabályunk volt, amelyeket minden körülmények között betartottunk. Az első, hogy ez a helyzet egy feladat. Nem csapás, nem probléma, nem krízis, hanem egy feladat, amelyet meg kell oldani. Mindhármunknak megvolt a maga kihívása ebben a helyzetben egyéni szinten és családként is, és úgy érzem, hogy az akkori képességeinkhez mérten a lehető legjobban megoldottuk ezeket.

A második fontos szabály, hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad összehasonlítani a saját babádat egy másikkal. Megálltuk, hogy nekiessünk a netnek, és nem kérdezgettünk másokat, akik hasonló súllyal érkeztek, nem következtettünk az éppen aktuális napi diagnózisokból semmire. Egyszerűen csak engedtük, hogy teljenek a napok és vártunk. Persze, azért beszélgettünk egymással, mi, korababás szülőbanda, de minden másról. Receptekről, farsangi jelmezekről, munkáról, egymásról. Nevettünk, megismertük, és megszerettük egymást – és vártuk a kicsiket haza.

És a legfontosabb, ami gyakorlatilag egy életre szóló lecke lett, de ekkor kellett napi szinten tapasztalnunk és bevésnünk, hogy ne felejtsük el: minden nap egy ajándék.

Minden egyes nap a maga csodáival, nehézségeivel, kipipált feladataival vagy épp összeomlásaival, akármit hozott is, de ajándék volt. Olyan természetesnek veszünk olyan dolgokat, mint egy gyermek születése – rutinszerűen pörgetjük végig a hozzá kapcsolódó élethelyzeteket, és az összes később következő életszakaszt. Mindenről van fotó, videó, de közben inkább arra figyelünk, hogy jó legyen a kép, nem arra, hogy milyen édesen szavalja a pici a verset. Nem is őt látjuk, csak a kijelzőt. És eltelik egy egész élet így, hogy észre sem tudjuk venni a csodát. Csenge érkezése azonban megtanított értékelni a legkisebb kapott ajándékot is. Mikor már öt helyett csak két cső lógott ki belőle, aztán egy sem. Mikor végre nem 4-5 grammot evett, hanem 10-20-50 grammot. Mikor végre volt ereje sírni, szopizni, és megszorítani az ujjunkat. Mikor végre öt percnél többet velünk lehetett, és amikor végre már otthon lehettünk együtt. Az élet nyilván változik, új helyzetek elé állítja az embert minden nap, de hiba lenne elfeledni, hogy mekkora csoda az élet. Éljünk hát a kapott lehetőségekkel!

Csenge érkezése megtanított értékelni a legkisebb kapott ajándékot is.

Önismeret magas fokon

Ez a legfontosabb része a folyamatnak, és bármennyire is nem logikus, mégis ide kell tenni a hangsúly nagy részét, mert a baba, bár már egy „kockapocakban” növekszik tovább (ahogyan mi hívtuk az inkubátort), de ettől függetlenül ugyanúgy össze van kapcsolva veled, veletek. Kvázi, ugyanúgy arra kell koncentrálnod, hogy veletek minden rendben legyen, mert akkor tud ő tökéletesen fejlődni, nyugalomban és teljes biztonságérzettel arra koncentrálni, hogy grammonként növekedhessen. Nyilván nem véletlen, hogy ez a legnehezebb rész. A napok egyhangúan, extra szoros menetrenddel telnek: kórház, ügyintézés, utazás, a párod dolgozik, te meg csak nézed a hasad, és van is baba, meg nincs is.  Elég furcsa lelkiállapot, és nem mondom, hogy könnyű csupa szépet és jót találni benne, főleg, hogy egyszerre van benned az igény arra, hogy alaposan kibeszéld és kisírd a bánatodat, ugyanakkor félsz, hogy akkor teljesen szétcsúszol, amit ugye nem engedhetsz meg. A környezeted szintén így van vele: kérdeznének is, de nem is tudják, hogy mit, mert okosat mondani nem nagyon tudnak, felzaklatni pedig nem akarnak.

Fontos, hogy ekkor legyetek a pároddal leginkább egymás támaszai, és ne féljetek legalább egymás előtt kimondani, hogy nehéz.

Nem kell túlfeszíteni a húrt, nem szabad mindennap összeomlani – de ha úgy érzed, hogy fogy az erőd, akkor érdemes vele és másokkal is beszélgetni helyzetről. Keress a kérdéseddel olyanokat, akikkel éppen akkor élitek át ugyanazt, illetve érdemes megkeresni olyan szülőket is, akik már több éve túl vannak rajta, és már más távlatból szemlélik a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok erőt tudtok adni egymásnak, és olykor csak egy-egy szó, vagy egy jókor elhangzott mondat képes teljesen átbillenteni egy krízisen. Tudom, hogy erős vagy, de ne félj kérdezni, ne félj kimondani, ha nehéz. Kérj bátran segítséget, és hidd el, ha neked könnyebb lesz egy kicsit, a babádnak az százszoros energia ahhoz, hogy növekedni tudjon!

Ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, kérdéseddel fordulj akár hozzám is bátran. A babáddal kapcsolatos orvosi kérdésekben nyilván nem tudok segíteni, korababás szülőként azonban pontosan tudom, hogy mit érzel, és hiszek abban, hogy az egymásnak nyújtott segítő kézzel sokkal több embert kiemelhetünk a gödörből, mint azt elsőre gondolnánk.

Dobbanjanak a szívek november 17-én, a koraszülöttek világnapján a legkisebb emberkékért, és küldjünk nekik sok erőt a növekedéshez!

Exit mobile version