Andi nem azt állítja, hogy megbánta, hogy megszületett a negyedik, legkisebb gyermeke, csak őszinte saját magához, és bevallja, hogy könnyebb lenne mostanra már az élete, ha csak a három nagy gyereke lenne.
„Imádom a pici lányomat, szó sincs róla, hogy megbántam volna, de azért vannak hátulütői annak, hogy 12 év korkülönbséggel született a legnagyobb fiamhoz képest. A három nagy nagyjából másfél év korkülönbséggel született, nagyon nehéz időszak volt a kiskoruk. Szerintem 6 évig nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, folyamatosan loholtam a gyerekek után, ha az egyiknek megoldottam a problémáját, máris jött a másik. Amikor a legkisebb is iskolás lett, akkor fellélegezhettem végre. Mindegyik aludt éjjel, képesek voltak megkenni maguknak egy kenyeret, és eljött az az idő, hogy mehettünk normális programokra, amik esetleg még engem is érdekeltek.
Nagyon élveztem, hogy lehet kiállításra, színházba, moziba menni velük, nagyokat kirándulhatunk úgy, hogy egyik sem nyafog három lépés után, hogy fáj a lába, és különben is hívjunk taxit. De ez rövid ideig tartott, mert véletlen babaként bekopogtatott a negyedik gyermekünk.
Nem volt felhőtlen az örömöm, amikor megláttam a pozitív terhességi tesztet. Őszintén, megfordult az is a fejemben, hogy nem tartom meg a babát, mert felborítja majd újra az életemet. Pár napig gyötrődtem csak ezen, mert ahogy végignéztem a három gyerekemen, mindig eszembe jutott, hogy az új babából is ilyen csodálatos kis ember lenne, nem akartam megfosztani őt sem és magamat sem az életétől.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Jens Johnsson
Most már 3 éves a mi legkisebb babánk, alaposan el is van kényeztetve ilyen sok nagy testvérrel. Rengeteget segítenek körülötte a nagyok, pótszülőnek tekinti őket. De azt a szabadságot, amibe kicsit belekóstolhattam, azért hiányolom.
Újra kezdődött a kialvatlanság, az állandó aggodalom, mert megint csak tőlem függött egy pici élet, és újra ott tartunk, hogy még sok évig nem lesz olyan szabad az életünk, amennyire a nagyok mellett már lehetne.
Például nem mehetek el csak úgy edzeni vagy kávézni a barátnőmmel, mert rohanni kell az oviba, vagy meg kell szervezni, hogy valaki vigyázzon a kicsire, amíg mi az apjával esetleg elmennénk egy randira. Nem használhatom mindig bébiszitternek a nagy gyerekeimet, úgyhogy ezek a dolgok elég nagy fejtörést okoznak a mindennapokban.
Lehet, hogy csak megöregedtem, ezért volt olyan nehéz visszarázódni a kicsi gyerekes létbe a nagyok mellől. Lehet, hogy már nem nekem való, talán elfáradtam, és már így negyvenen túl jólesett volna kicsit többet magammal foglalkozni. Most már mindez persze mindegy, várnom kell még 10 évet, hogy újra visszanyerjem valamennyire a szabadságomat.”