Mielőtt gyerekem született volna, mindig iszonyúan idegesített, ha a buszon, vagy a metrón sírt egy gyerek. Legszívesebben elrohantam volna, és ha jobban belegondolok, akkor sokszor meg is tettem. Aztán harmincévesen apa lettem, és ez teljesen megváltozott. Utána mindig azon gondolkodtam, ha egy idegen gyerek sír, hogy hogyan lehetne megnyugtatni… Valami átkattant bennem. Amikor először vettem a kezembe a lányomat, akkor valami olyasmit éreztem, mint soha, és nem tudom elmondani azt az érzést, mert az kevés, hogy sírtam, hogy örültem, hogy büszke és boldog voltam, és egyszerre rettenetesen aggódtam is. Azt hiszem, átálltam „főállású apamódra”. Sosem irtóztam a pelenkázástól, szívesen fürdettem, boldogan altattam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a gyerekezés java nem a feleségemre hárult, hiszen ő maradt otthon, én pedig dolgozni mentem.
A legrosszabbul a tehetetlenséget viseltem, amikor a gyerekeknek valami bajuk volt, attól totál becsavarodtam. Közben ugyanis négyszeres apa lettem, szóval volt vészhelyzet éppen elég az életemben, de egyikben sem teljesítettem tökéletesen, ugyanis irreális félelem és szorongás tört rám, valahányszor zokogtak, hogy fáj valamijük. A legjobb példa,
amikor egyszer a nagylányomnak fájt a füle, sírt, én meg mentőt akartam hívni. A feleségem konkrétan kinevetett,
és azt mondta, hogy ne csináljak cirkuszt, ez csak egy középfülgyulladás, és amint reggel 8 óra lesz, akkor elmegyünk, és megnézi a fül-orr-gégész. Vagy amikor a fiam leöntötte magát olyan háromévesen forró illóolajjal, akkor is bekattantam és 120-szal rohantunk a kórházba, utólag indokolatlanul gyorsan, hiszen egy pici égési hólyagon kívül nem történt dráma. Nem voltak – szerencsére – komoly balesetek, nagy műtétek, azt hiszem, nem is tudnám az ilyeneket végigcsinálni, ehhez nem vagyok elég higgadt. Remélem, nem is lesz ilyen. Ha a gyerekeimen kívül más családtagomnak van baja, azt tudom normálisan kezelni, de ha nekik, azt nem. Ez van…
Fotók: pexels.com
Nem vagyok, és nem is tudok szigorú lenni velük, a feleségem a rossz zsaru, én pedig a jó, és ez sem fog már változni. Főleg a fiammal kéne néha keményebben és következetesebben bánnom, de nem nagyon megy. Felcsattanok, aztán szinte azonnal meg is bánom. Az ujjuk köré csavarnak, így van ez az első perctől fogva. Egyébként türelmesen eljátszottam velük kicsi korukban bármeddig, soha nem volt teher, ha velük kellett lennem, és sokszor mondtam a feleségemnek, hogy nyugodtan menjen el valahová, kapcsolódjon ki, majd én itthon leszek a gyerekekkel. Szerintem ezt jól csináltam, hétvégente reggel is hagytuk aludni anyát, addig mesét néztünk, reggeliztünk, megvoltunk, és sosem esett nehezemre.
Muszáj azt is hozzátennem, hogy én este hétig nagyjából mindennap dolgoztam, és dolgozom is. Amikor tudtam, az ovi- és sulifuvart bevállaltam, de egészen estig utána nem voltam otthon, csak akkor, ha orvoshoz kellett menni, vagy be kellett szállni a különórákba szállításra.
Egy időben még a lányok haját is megfésültem reggelente, amikor a feleségem nem ért rá, na, abban kifejezetten béna voltam, az tagadhatatlan.
Szerencsére gyorsan megtanultak frizurázkodni…
A legfontosabbnak azt tartom az apaságban, hogy mindig lehessen rám számítani, és mindig meghallgassam őket, ha szükségük van rá. Mindig nagyon irigyeltem az anyákat, akik zsigerileg valahogy belelátnak a gyerekek lelkébe, tudják, mi bajuk van, érzik minden rezdülésüket, és pontosan tudják vészhelyzetben, hogy mi a helyes. Nekünk, apáknak, ezt nem kódolták a génjeinkben.
Viszont felelősségérzet dolgozik bennem, mióta csak megszülettek, hogy segítenem kell őket, és most az anyagi dolgokra gondolok elsősorban. Ez az igazán nagy teher – nem tudom másképp megfogalmazni –, hogy négy gyereket fel kell nevelni. Voltak jobb és rosszabb időszakok az életünkben, amikor nem kerestem annyi pénzt, hogy az elég legyen a családomnak, az rettenetesen bántott, az önbecsülésem komoly csorbát szenvedett. Örülök, hogy túl vagyok rajta, mert nagyon szívesen vásárolok nekik, hiába próbál visszafogni a feleségem, én igyekszem egy bizonyos szinten kényeztetni őket. Úgy gondolom, hogy kötelességem mindent megadni nekik. Bár sosem fogok olyan életszínvonalat teremteni, hogy mondjuk lakást vegyek nekik. Ez biztosan nem megy, de úgy tűnik nem is kell, a két legnagyobb lányom megáll a saját lábán, és bár besegítek néha, alapvetően boldogulnak nélkülem is. Az agybajom a betegségek miatt még ma is megvan, ha valamelyik nagyon lázas, akkor azonnal irreális aggodalmaim vannak, de sokszor ezt már sikerül magamban tartanom.
Néha meglepődöm, ha hallom a kollégáimat arról beszélni, hogy ők nem akarnak gyereket, nem vágynak átvirrasztott éjszakákra és koszos pelenkákra. Magamban mindig azt gondolom, hogy mennyi ostobaságot képes összehordani egy ember, amíg nem tapasztalja meg, hogy miről is beszél.
Sokszor eszembe jutnak a gyerekek mondatai, amiket kiskorukban mondtak nekem, vagy a vicceik, vagy egyszerűen ahogy rohantak felém, amikor hazaértem, és egészen meghatódom, pedig nem vagyok az az érzelmes, sírós típus.
Ha valaki megkérdezi, mindig azt mondom, hogy a gyerekek a legjobb dolgok az ember életében, és nagyon furán nézek, amikor valaki feltesz egy olyan hülye kérdést, hogy mit szeretsz a gyerekeidben. Mindent, és azt, hogy az én gyerekeim. Akkor is, ha nyűgösek, ha kamaszok, ha nem hasonlítanak rám, ez tök mindegy, ők az én gyerekeim, és ez bőven elég, hogy rajongjak értük. Mindegy, hogy fiúk vagy lányok, szerintem a normális szülő odavan a gyerekeiért, és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy éjjel-nappal ölelgeti őket, meg puszilgatja, ez nem olyan érzés, amit a külvilág felé kell mutogatni. Ez belül van, és pont jól is van így!
Azt azért töredelmesen bevallom, hogy már nem vágyom egy pici babára, bármennyire is szerettem őket. Azt hiszem, ahhoz már öreg vagyok, hogy gyereksírásra ébredjek éjszaka, de talán ez nem nagy bűn, hiszen néggyel végigcsináltam.
Most jutott eszembe, hogy állati érdekes volt, mert a második lányom, bárhogyan is sírt éjjel, csak mellé kellett állnom, és azt mondani, hogy csicsí és azonnal megnyugodott. Ez a másik háromnál nem így volt, de nála igen, és erre már akkor is, meg azóta is nagyon büszke voltam és vagyok. Olyan, mintha lett volna közöttünk egy láthatatlan kapocs. Érdekes egyébként, hogy az éjszakai babasírás, vagy a virrasztás sosem bosszantott, pedig az anyukájuk éppen ettől akadt ki a legjobban, neki sokkal több türelme volt sok esetben, de virrasztásban nem volt jó.
A kamaszkor nekem azért keményebb dió egy kicsit, mint az anyáknak, mert nekem három lányom és egy fiam van, és ebben az időszakban a lányok szívesebben suttognak az anyjukkal és a barátnőikkel, mint az apjukkal, de sebaj, elmúlik, és az a tapasztalatom, hogy utána minden visszatér a régi kerékvágásba.
Nagyon büszke vagyok mindnyájukra, és sokszor eszembe jut, hogy mekkora mázlim van, mert egészségesek. Nem is kérdés, hogy ők az életem legnagyobb sikerei!