Mindegyikünk alkalmas arra, hogy szülő legyen, vagy vannak köztünk olyanok, akiknek nem tanácsolná?
Az igaz, hogy egy gyerekre nagy hatással vannak a szülei, de nagyon fontos leszögezni, hogy nem ők adják az egyetlen hatást. Ha a szülőknek valamilyen gyengesége, netán ártó viselkedése van, egy gyerek igenis tud választani olyan példaképeket a környezetéből, akik tudnak neki segíteni abban, hogy továbblendüljön az élete. Ez persze a szülők feladata lenne, de nem ők az egyetlen minta, akiktől a gyerekek tanulhatnak. Technikailag a szülővé válás egyetlen küszöbe a termékenység. Az állatvilágban például vannak olyan fajok, ahol csak az egyik szülő – jellemzően az anya – foglalkozik a kölykökkel, vagy például csoportban nevelik fel őket, ahogy mondjuk a farkasok teszik. Nagyon izgalmas szocializációs terep: felváltva járnak vadászni és vigyáznak a kölykökre. Egy kicsit hasonlít az óvodára, nem? Egy másik nő neveli a kicsi kölykeinket, amíg mi vadászunk. (nevet)
Tehát adott esetben kevésbé alkalmas szülők mellett is felcseperedhet egy egészséges lelkivilágú gyermek?
Természetesen, és erre rengeteg példát találhatunk. A fordítottja is igaz: akit kimondottan jó szülőnek tartunk, annak is lehetnek hibái, hibás döntései. Nem létezik tökéletes ember, sem tökéletes szülő.
Milyen személyiségtípusként jellemezhető az, akiből valószínűleg „elég jó szülő” válik?
Több dimenziója is van annak, mit kell adnunk egy gyereknek, és nagyon sokféle személyiség képes lehet erre. Az egyik legfontosabb szülői tulajdonság a kötődés, ami biztosan alapminta a személyiségünkben. Nemcsak az anya vagy az apa aktuális lelkiállapota és személyisége határozza meg, hogy mennyire lesznek jó szülők, hanem a gyermekkel való interakciójuk is legalább ennyire fontos. Anyává és apává időközben válunk, nem úgy születünk, és nem is csak a saját személyiségünktől függ, hogyan fogunk reagálni az új helyzetre, egy számunkra teljesen új egyéniségre.
Fel lehet készülni a szülővé válásra? Jobb szülő lesz az, aki mondjuk, több könyvet olvas el a témában?
Tettekkel lehet felkészülni, nem olvasással. Sokszor látjuk azt, hogy annak, akinek a környezetében nem volt kisgyerek a családban, sokkal nehezebb egy ilyen helyzet. Nem tudja, mik az elvárások, neki mit kell adnia és így tovább. Sokan manapság azért is tartanak háziállatot, mert már az is egyfajta minta. Szokták is viccelődve mondani a párok a cicájukra, kutyusukra vagy tengerimalacokra, hogy ő most a gyerekünk. Valóban a szülővé válás próbája lehet a kisállattartás, mert már ott is felelősségvállalásról és folyamatos gondoskodásról van szó. Mert lehet, hogy valaki másfél órán át remekül elvan a sógornője kisbabájával, de a sajátjáról folyamatosan gondoskodni kell majd. A kutya azért is jó, mert ki kell menni vele a lakásból, ott interakcióba lépni másokkal, vagyis egy csomó későbbi apai-anyai teendőt megtapasztalhatunk vele. Sokszor egy ilyen helyzet már a párkapcsolatokban láthatóvá teszi, hogy mit várhatunk a partnerünktől szülőként. „Úristen, ha így bánik a kutyussal, akkor mi lenne a gyerekkel?” Persze azok, akik felsülnek, szokták mondani, hogy a gyerekkel majd más lesz, de ezt a kijelentést azért fogadjuk kétkedve!
Tehát abból, hogy valaki hogyan bánik a háziállatával lemérhető, hogy milyen szülő lesz belőle?
Sőt. Egy kisgyerek egy idő után felnő, míg egy kutya sohasem lesz igazán önálló. A gyerek már általános iskolában, kamaszként meg végképp rengeteget önállósodik, míg a kutyával élete végéig folyton foglalkoznunk kell. Kitartónak kell lennünk vele a gondoskodásban.
Révész Renáta Liliána pszichológus
Létezik olyan pont, amikor fejben az ember átkapcsol, és szülővé válik? Mondjuk a terhesség idején?
Ez nem a gyerek érkezésén múlik, hanem azon, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni, és hajlandóak vagyunk-e az önfeláldozásra. Az érett személyiség mondjuk nem hátrány. A narcisztikus személyiségvonások például kimondottan nehezítő tényezők lehetnek. Ugyanakkor a szülői személyiségjegyek nyomai már a párkapcsolatokban is látszanak, ugyanis egy jó kapcsolatban szintén ott van bizonyos fajta kompromisszumkészség és önfeláldozás. Ezekre később nagyon nagy szükség lesz szülőként. Úgy érzem, régen az emberek lélekben jobban készen álltak erre. Nem lepte meg őket annyira, hogy szülőként az első időkben sok dologról le kell mondaniuk, még az alvásról is.
Lehetséges az, hogy valaki a gyermeke születésekor még nem áll készen arra, hogy szülőként helytálljon, de pár évvel később mégis jó szülővé válik?
Persze. Az ember nagyon rugalmas, tulajdonképpen ezért uralja a Földet. Rettentően tudunk alkalmazkodni sok mindenhez. Bízhatunk az emberekben. Persze nem biztos, hogy mindenkivel megtörténik ez, de hogy megtörténhet, az biztos.
És ha egy szülő évekig nem volt jó apja vagy anyja a gyereknek, de később mégis azzá válik, vissza lehet hozni az elvesztegetett éveket? Helyrehozható a dolog?
Ez azért veszélyes, mert ha valaki rossz szülő, azt a párkapcsolata is megsínyli. Senki nem veszi jó néven, ha egy ilyen fontos feladatban a párja évekig cserbenhagyja, és ez az, amit nagyon nehezen szoktak megbocsátani. Nem ajánlom például a férfiaknak, hogy csak akkor kezdjenek el foglalkozni a fiukkal, amikor már ki tudnak menni vele focizni. Ez a gyereknél is okozhat lelki törést, de a párjuknál biztosan. A nők sem úgy születtek, hogy tudják, mit kell kezdeni egy síró gyerekkel. Csak próbálkoznak, és rájönnek valahogy. De nem így születtek, és nincs is a génjeikben. A gondoskodás persze ott van, mert az egy örökletes magatartásminta, csakhogy ez a férfiakban is megvan.
Tehát nem mondhatunk olyat, hogy a nők lélekben korábban válnak szülővé, mint a férfiak?
Ilyet általánosságban nem jelenthetünk ki. Nincs nemek közti különbség ebben, csak egyének vannak. Ha körbenézünk az óvodában, akkor láthatjuk, hogy a fiúk is nagyon szeretnek főzőcskét játszani, nem csak a lányok. Hozzám nagyon sok olyan kisfiú járt, akinek a kedvenc játéka volt a vasalás vagy annak a nézése, ahogy a mosógép dobja forog.
Milyen lelki folyamaton megy keresztül az, aki anyává, apává válik, majd később mégis úgy dönt, hogy kilép ebből a szerepből?
Sajnos ez gyakran előfordul. A beteg gyermekek kapcsán például nehéz előre látni, hogy a nevelésük milyen terhet jelenthet pár év múlva. Régen nagyon idealizálták a gyerekvállalást, és amikor az apa és az anya szembesült a valós helyzettel, voltak, akik csalódtak, és a megfutamodást választották. Minden ilyen helyzetben a legfontosabb a türelem. Ha az egyik szülő úgy érzi, a másik nem bírja, akkor ne erőltetéssel próbálkozzon, hanem inkább mintamutatással, kommunikációval és az információk átadásával. De ha mindezek ellenére valaki úgy dönt, hogy feladja, nagyon fontos, hogy kérjen előtte szakmai segítséget. Ilyenkor sokszor még lehet segíteni, ezek nem végleges dolgok. Én foglalkozom beteg gyerekek szüleivel, és ők sokszor váltanak a döntésükben. Van, hogy úgy érzik, nem bírják, aztán bűntudatuk lesz, és mégis újra nekiveselkednek. Ez egy nagyon nehéz dinamika, nehéz döntésekkel – de a döntések nem lehetnek mindig könnyűek.