Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Bármikor jöhetsz! cikkek

Hogyan oldhatnám meg a testvérproblémákat, ha egyszer egykeként nőttem fel?

Testvér nélkül nőttem fel, az egykeség minden áldásával és átkával. Hogy ez milyen, azt a bőrömön éreztem – természetesen. Ám azt nemigen sejthettem, hogy ez a tény kétgyermekes anyaként is befolyásolja majd az életemet…

Ki kire féltékeny?

Gyermekeim édesapjának van egy nővére. Ő ezért, én meg éppen a testvérhiány miatt vágytam több csemetére. Szóval ebben egyetértésben voltunk, ahogyan abban is, hogy kis korkülönbséggel jöjjenek a babák. Tágabb családunkban, baráti körünkben láthattuk ugyanis, hogy ahol a testvérek között sok év van, az olyan, mintha egykéket nevelnének, csak némi időeltolódással. Aztán a szakirodalmat böngészve olvastuk, hogy a tudomány megerősíti e tapasztalatunkat. Így jöttek is a kislányok egymás után, húszhónapnyi – az túlzás, hogy akár lélegzetvételnyi – időt is hagyva nekünk.

Ki az anya a házban?

Az első kihívás, azaz a testvérféltékenység nem is tűnt kihívásnak. Legalábbis elsőre. Gondoltam, ismerem én ezt az érzést, én is voltam féltékeny már életemben. Na, jó, akkor nem szülő szeretetéért kellett megküzdeni a riválissal, de én is szenvedélyesen védtem az érdekeimet és a célszemélyt. Egészen úgy látszott: első gyermekem, Letícia zsenge kora ellenére ebben (is) bölcsebb. Az a tipikus jelenet nálunk például teljesen kimaradt, amikor egy idő elteltével a nagyobb testvér bejelenti, hogy elég az érzelgős hülyeségből, ezt a bőgőmasinát vigyék csak vissza a kórházba, ahonnan hozták. Az is igen átmenetinek tűnt Letike részéről, hogy észrevétlenül visszaküzdje magát csecsemőszerepbe, ezzel jelezve, hahó, én is itt vagyok. Némi cumira visszaszokással, a szilárd ételek időleges elszabotálásával, az egy-két szavas mondatainak „elfelejtésével” meg is úsztuk a dolgot. A nővérke ugyanis egészen más stratégiát választott, egyszerűen kisajátította kishúgát. Ha Dina sírt, ha nyilvánvaló volt, hogy tele a pelusa, ha lecsöppent a bébiételéből, ő termett ott elsőként, és intézkedett.

Igen ám, de ez nem múlt el a kisdedkorral. Leti ma is teljes jogkört követel magának a húga felett. Például még én sem szólhatok rá erélyesebben, nem állíthatom le a kétszázadik gumimaci elfogyasztása után, ahogyan nem küldhetem aludni még félájultan sem, minderre egyébként még akkor is ritkán kerülne sor, ha a nővére megengedné. Ő bezzeg bőszen fegyelmez. Mintha olykor teljesen át akarná venni kisebbik gyermekem nevelését, mintha olykor azért kellene küzdenem, hogy azért ne felejtsük már el, én vagyok az anyja. Tehát úgy tűnik, gyermekeim testvérféltékenységi harcát sikeresen legyőztem. Csakhogy eközben egy kicsit mintha én szorultam volna háttérbe. Amit amúgy cseppet sem bánok, ha jobban meggondolom. Különben hogyan fordulhatna elő például az, amit a minap hallottam. A húga osztálytermébe amúgy is gyakran be-benéző harmadikos Letike a fejét a padra hajtó Dinához szaladt, és végtelenül gyengéden megkérdezte: „csak nincs valami baj?!”

Ki kezdte?!

Eljött a bölcsődéskor. Mi az első gyereket magánbölcsibe adtuk, természetesen aranyárban, míg a másodikat már gondolkodás nélkül írattuk az önkormányzatiba. Ez nem tipikusan egykeszülős hiba, szóval mi is mindenféle csapdába beleestünk.

Közben a leghétköznapibbnak látszó dilemmák is sokasodtak. Mi a teendő például akkor, amikor a két, bölcsődés gyerek a huszonkét mackója közül egy, persze, a legrégebbi, legnyúzottabb darabon civakodik? Vagy amikor már századszor azon megy a vita, ki csússzon le először a csúszdán? Vagy amikor lehetetlen következetesen, akár csak két egymást követő estén végigvinni, hogy felváltva válasszanak mesét? Bevallom, kicsit tanácstalan voltam. Tudok-e, akarok-e igazságot tenni, ha konfliktus van a kislányok között, hiszen testvér híján erre vonatkozóan aztán végképp nem volt szülői mintám. Vekerdy tanár úr tanítványaként ugyan megtanultam, jobb, ha a szülő ilyenkor nem avatkozik be, jobb, ha hagyja, intézzék el egymás között a gyerekek. De ki tudja ezt megállni?! Így aztán ezt is, mint annyi más anyai dilemmát, következetesen következetlenül oldottam meg. Például hol elkezdtem nyomozni a „ki kezdte” örök talányát, hol viszont, mintegy hátralépve egyet, a gyerekekkel is beláttatva, hogy nem ez a fontos, sikerült őket a feszültséggel teli helyzetből kihoznom.

Dina és Letícia

Ki miért sír?

A gyerekek nőnek, a lélektani hadviselésük fegyvertára velük együtt szintén. Így például a „ki miért sír” kérdés sem oly egyszerű már most, amikor nyolc- és kilencévesek. Megint valami, amiben nem tudok saját élményből dolgozni. A vigasztalás ugyanis nem elegendő, a körülötte szövődő már-már szociológiai igényességű hálózatot is ki kell gubancolni. Vagy éppen nem tanácsos belegabalyodni, jövök rá olykor. Kisebbik lányunkról, Dináról korán kiderült, ő miért „dolgozik” szívesen a sírás eszközével. Ha nővére, Letícia meglegyinti, és ő heves zokogásban tör ki, egyértelmű a képlet. Különösen azért, mert mindkét kislányunk tudja, hogy az agresszió szinte az egyetlen, amit szülőként is zéró toleranciával kezelünk. De mi van akkor, ha hallom, hogy Dina a gyerekszobában sír? Természetesen bemegyek, ölbe veszem, ám a kérdésre, mi történt, csak hüppögés a válasz. Miközben Leti dühöng, „persze, megint őt vigasztalod!” Különösen, ha kiderül, Dina oly „drámai” ok miatt pityereg, hogy vesztett a társasjátékban, vagy mert nővére éppen azt színezi, amit ő szeretett volna.

Így Letike gyorsan döntött, ő is gazdagítja sírással amúgy sem csekély arzenálját. Előfordult például, hogy felhívott, és belesírdogált a telefonba. Az „Úristen mi történhetett”-lábon kihordott infarktusból gyorsan felépültem, tudtam, nagy baj nem lehet, hiszen apjukkal vannak. Leti hosszú faggatózásomra végül előadta, Dina csúnyát mondott rá. Nagyobbik kislányomat ismerve, tudom, ő azért annál komolyabb önérvényesítő, hogy ilyen helyzetet ne saját kezűleg intézne el, a szó szoros értelmében. Így is történt… Ám mindenfajta számonkérést – ami leginkább beszélgetés – megelőzendő, ő is sírva fakadt. Édesapja ezt taktikai sírásnak nevezi. Szóval javában folynak a játszmák. A kérdés az, hogy elég gyorsan felismerem-e ennek egyre színesedő formáit. Egyébként igen, mert ugyan egyke vagyok, de nagy játékos magam is…

Címlap

top