Aki függővé válik, annak az életében menetrendszerűen megjelenik a leállás kérdése is. Ezzel többnyire egy hosszú és nehéz folyamat veszi kezdetét, így cikksorozatunk első szakaszának utolsó két fejezetét is a leszokás lehetséges útjainak és az ezekkel járó viszontagságoknak szenteljük, először arra koncentrálva, hogy hova fordulhat és mit tehet, aki fel akar hagyni a szerhasználattal.
A szer itt már nem számít
Ránézésre a “kínálat” meglehetősen széles: az állami intézményekben ambuláns és bent fekvő kezelésre is lehet vállalkozni, alapítványokhoz és anonim csoportokhoz is van mód fordulni, egyedül és más használókkal közösen is lehet dolgozni, és pszichológus, pszichiáter, szociális munkás, valamint leállt szerhasználók segítségét is kérhetik azok, akik változtatni akarnak. Hogy ki mit választ, az teljesen egyénfüggő, ahogy az is, hogy kinél mi válik be – az viszont itt már csak “technikai” kérdés, hogy a szóban forgó szer klasszikusnak mondható drog vagy dizájner anyag-e, és azon belül micsoda.
“Ez csak gyógyszertanilag befolyásolja a terápiát, emberileg ugyanazok a módszerek” – mondja a Nyírő Gyula Kórház OPAI drogambulanciájának főorvosa, Winter Zsuzsanna, és hasonló véleményt fogalmaz meg a Megálló Csoport Alapítvány tapasztalati segítője, Moreno Sindy is, akinek a múltjában a heroin játszott szerepet, de dolgozik dizájnerdrogokkal élő kliensekkel is.
Ambuláns és osztályos kezelés
Hogy akkor mi szab irányt a kiútkeresésben? Bizonyos mértékig akár a szerhasználat intenzitása is dönthet róla, ki milyen kezelésben vesz részt. A Nyírő Gyula Kórház OPAI drogambulanciáján például sok olyan klienssel találkoznak, aki hét közben éli az életét, dolgozik, aztán hétvégén, mintegy magát jutalmazva használ, és ők Kapitány-Fövény Máté pszichológus szerint jobban is kedvelik az ambuláns ellátást, mert tudják mellette végezni a munkájukat és találkozhatnak a barátaikkal is.
Aki viszont úgy érzi, hogy ez nem elég, az inkább az addiktológiai osztályt vagy a pszichiátriát választja – bár az sem ritka, hogy valaki eleinte rosszul méri fel, mi lenne számára a jó megoldás.
“Lehet, hogy mi már az elején látjuk, hogy az illető nem jár majd sikerrel ambulanter módon, de ő csak ezt akarja – mondja Szabó Tünde szociális munkás. – Aztán egy idő után maga is rájön, hogy osztályos kezelésre van szüksége.”
Összezár a szakma
Az állami intézményeken túl alapítványok és segítő szervezetek egész hálózata működik, ahol a függők egyéni és csoportos terápiában kereshetik a teljes felépülést.
“Az osztályos kezelést jó esetben hosszabb rehabilitáció követi, jellemzően valamelyik szeparált vidéki drogrehabilitációs intézményben” – mondja Lackó Zsuzsa klinikai szakpszichológus olyan bentlakásos központokra utalva, mint a komlói Leo Amici Alapítvány, de megemlíthetjük itt a kisebb kötöttséget követelő Narcotics Anonymous-csoportokat vagy a Megálló Csoport Alapítványt is. Ezek hónapokig, sőt évekig meghatározó szerepet játszhatnak a felépülő függők életében.
A mai helyzet itt leginkább abban tér el a húsz évvel ezelőttitől, hogy ezek az alapítványok, egyesületek sokkal szorosabban kooperálnak az állami intézményekkel, mint korábban.
“Szerencsére kezd kialakulni a szakmai összefogás a versengés helyett” – mondja Moreno Sindy, és ezt a másik oldal is így érzi. “Az addiktológián is előtérbe került a külső alapítványok, segítők bevonása, próbálják a csoportfoglalkozások felé terelni a klienseket ahelyett, hogy egyszerűen a gyógyszerektől várnák a leszokást” – erősíti meg Kapitány-Fövény Máté, hozzátéve, hogy az ambulancián is elérhetők csoportterápiás kezelések.
Nagy hallgatások, komoly kitárulkozások
Ezeknek a csoportoknak óriási lehet a hasznuk, viszont komoly erőfeszítést is igényelnek a résztvevőtől.
“A kliensek nem ritkán félnek elmesélni mások előtt, hogy mi a gondjuk – mondja Kapitány-Fövény Máté. – Ha viszont mégis megnyílnak, eredményesebb is lehet a terápiás munka. Többekkel találkoztam, akik négyszemközt nem akartak például egy bántalmazásról beszélni, de a csoportban végül elmondtak mindent. A csoportdinamika ilyen érdekesen működik: ha azt érzi az illető, hogy elfogadják, akkor sokkal erősebb a hatás is.”
A heroinfüggőséget legyűrő Gabka és Moreno Sindy Komlón mindezt első kézből tapasztalta meg. Gabkának eleinte az egész közeg ellenszenves volt, Sindy három hónapig hallgatott – de végül sikerült megnyílniuk. Az áttörést egyaránt a színházterápia jelentette a számukra.
“Ez a módszer élményeket ad, és pont erre is van szükség: élményekre és szeretetre. Hatalmas siker fellépni egy darabbal, aminek a megalkotásában részt vettél. A próbák, az előadások után pedig beszélgetni is lehet” – mondja Moreno Sindy, de azt is hozzáteszi, hogy eljöhet az idő, amikor mégis az egyéni munka kerül előtérbe. “Én azt éreztem, hogy az önsegítő csoport nem elég. Függő vagyok, oké, használtam is, oké, felépülésben vagyok, oké. De vannak dolgok, amik még nem okék, és ezeket egyénileg kell feldolgoznom.”
Természetesen a leszokásban is akadnak magányos farkasok, akik egyszerűen félrevonulnak és száraz megvonásba kezdenek, azaz egyik napról a másikra leállnak a szerrel. Winter Zsuzsanna szerint hallani ilyen történeteket még ősheroinistákról is, de az erősen kérdéses, hogy meddig bírja a leállást az illető, Szabó Tünde pedig hozzáteszi: már az is bizonytalan, hogy képes-e elviselni a szerhasználó azt, amivel mindez jár, pláne ha dizájnerdrogokkal él. “Van, aki kiállja a két hét szenvedést, ez elszántság és személyiség, valamint az adott élethelyzet kérdése – fogalmaz a szociális munkás. – De eszembe jut azért egy-két biofüves történet: bejöttek a kliensek, hogy leálltak, de annyira nem bírnak a hasmenéssel, a hányással, hogy muszáj segítséget kérni.”
Ki a hitelesebb?
Láthatjuk: nagy vonalakban ugyan vázolható egy út, amit bejár a felépülést kereső függő, de konkrét receptet írni lehetetlen. A vélemények még abban is megoszlanak, hogy ki a hitelesebb segítő, az egykori szerhasználó vagy a személyes érintettség szempontjából kívülálló szakember.
Moreno Sindynek eleinte például nagyon fontos volt, hogy exfüggők támogassák, ma viszont már nem tartja hitelesebbnek a tapasztalati segítőket, és eszköztára kiszélesedésével nála is háttérbe szorult az, hogy valaha maga is használt.
“Mindenkibe pontosan ugyanolyan jól lehet kapaszkodni” – összegzi a hitelességi kérdést és az egész intézményrendszer-témát, ezzel pedig át is vezet minket a leszokás másik nagy kérdéséhez: hogy valójában mennyire is akar kapaszkodni a szerhasználó? Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy a módszerek közt lehet és kell is válogatni, de az eredményesség elsődlegesen azon múlik, hogy milyen erős a kliens saját elhatározása. Ezt a témát cikksorozatunk következő epizódjában járjuk körül.
Az elmúlt években a drogrehabilitációban is megjelentek az alternatív gyógymódok, különösen a fülakupunktúrás kezelés, de a téma érthető módon ellentmondásos. Dr. Hegyi Gabriella kutatóprofesszor, a Pécsi Egyetem Komplementer Medicina Tanszékének vezetője szerint a kulcskérdés az, hol és hogyan folyamodik ilyen módszerekhez a kliens. “Az addiktológia a pszichiátria szakterülete. Alternatív addiktológia nem létezik, sem addiktológus természetgyógyász – szögezi le a szakember. – A fülakupunktúra pszichiáter felügyelete mellett, szakrendelésen alkalmazható a drogrehabilitációban, és ilyen formában az elvonási tünetekkel, stresszhelyzetekkel való küzdelemben hatékony segítséget is nyújthat. Azt viszont szigorúan ki kell hangsúlyozni, hogy akupunktúrával leszoktatni senkit nem lehet, tehát ahhoz nem is szabad fordulni, aki ilyet állít.”
További cikkek a függőségről az NLCafén:
- 66 nap kell ahhoz, hogy megváltoztasd az életed
- “Nem drága eszközökre, hanem elfogadásra és pozitív hozzáállásra van szükségünk”
- A csokoládé kémiája – létezik-e valódi függőség?