A szokásos keresgélés után eljutottam Bálint doktorhoz a Szent Imre Kórházba, akivel már az első pillanatban egymásra találtunk. Az első szülés nem úgy alakult, ahogy terveztük, mégsem éreztem kudarcnak: a bizalmam töretlen maradt. Fontos tanulság volt azonban, hogy szükségem van valakire a szülőszobán, aki csak rám figyel, akinek, ha kell, parancsolgatni is merek. Nálunk szóba sem jött az apás szülés: olasz férjem a szülőszobát a nő szentélyének tekinti, ahol neki nincs helye. Úgy döntöttem, mégis viszek magammal valakit, akire minden tekintetben támaszkodhatom. Így lett a dúlám Anita, akivel már a terhesség előtt készültünk az együttszülésre.
– Térjünk rá a szülésre – veszi át a szót Mariann. Amikor bementünk a szülőszobába, magunkra hagytak, hogy tegyünk, amit jónak látunk, és szóljunk, ha valamire, vagy valakire szükségünk van. Nem volt borotválás, beöntés. Nagyon hamar bekívánkoztam a medencébe, Anita engedte tele vízzel. Amikor úgy éreztük, hamarosan jön a baba, Anita kiment a szülésznőért, és szólt az orvosnak. Élveztem a vizet, és főleg azt, hogy rájöttem: megtaláltam azt a testhelyzetet, amiben szülni tudok! A két karomat a medence peremén tartottam, ott jól tudtam kapaszkodni, a talpamat pedig kitámasztottam a medence falán. Így igen, így lehet erőt kifejteni!
Amikor utólag megnéztem a videófelvételt, csodálkozva láttam: az egész olyan volt, mint egy ősi termékenységi tánc. Fantasztikus volt, hogy ültem a kádban, a bába, az orvos és a dúla pedig térdeltek körülöttem, és azt figyelték, mire van szükségem.
– Hihetetlen, de szinte spirituális kapcsolat alakult ki közöttünk mondja Anita. – Szavak nélkül éreztem, hogy mit szeretne Mariann. Éreztem, mikor kell a kezemet a hasára tenni. Tudtam, hogy erre van szüksége, és csodálkoztam is rajta, hiszen eddig kiszaladt a világból, ha bárki is megérintette a pocakját. Tudtam, hogy hol és mikor kell a keresztcsontját nyomni, hogy mit kell a fülébe sutyorogni. Máig sem értem igazán, mi történt, de így volt.
– Ott térdeltek körülöttem, de nem nyúltak hozzám. Csak a szavaikkal segítettek. A baba szép lassan kereste az útját, és egyszer csak kint volt. Nem mondom, hogy nem fájt, azt se, hogy nem kellett megdolgoznom érte. Tulajdonképpen senki sem tudhatja, hogy ugyanez a szülés hogyan ment volna végbe a szárazföldön. De az a lényeg, hogy így nagyon jó volt. A baba kibújt, a hasamra fektettem, egy kicsit hátrébb csúsztam, hogy kiemelkedjünk a vízből, és mindkettőnket betakargattak. Ahogy a takaró széle átnedvesedett, Anita kicserélte. Azután kiszálltunk a vízből. A lepény már az ágyon született meg. Ott dajkálgattam a babát. Egy egészen kicsi belső repedéssel megúsztuk, így utólag sem volt sok gond velem. Erőm teljében éreztem magam. Amikor bementem a kórterembe a holmijaimmal, a lányok megkérdezték: Mikor fogsz szülni, Mariann? Erre én: miről beszéltek?! A lányom már két órája megvan!