Kicsi pandák és koalák
| Tokaji Zsolt |
Alapvetően az egész olyan egyszerűnek tűnik, hiszen enni kell. Sőt, mivel egy fejlettnek és jólétinek mondott civilizációban tengetjük a mindennapjainkat, és vállalkoztunk a gyereknevelés nemes küldetésének beteljesítésére, ennek szinte automatikusan kellene működnie. Gyermekeink dúskálhatnak a vitaminokban, tápanyagokban meg a nyomelemekben gazdag ételek között, mert hát „nekem nősz nagyra, szentem…” De mi van, ha a kölök az istennek sem akar dúskálni, illetve már nagyon fiatalon a minimálisra szűkíti az általa fogyasztásra alkalmas vagy inkább méltónak tartott élelmiszerek listáját? Szülőként ilyenkor mindennel megpróbálkozunk, aggodalmunkban minden lehetséges trükköt bevetünk, mielőtt utódunk oly drasztikusan redukálná a repertoárját, mint az óriáspanda vagy koala, amelyek köztudottan a bambuszon és az eukaliptuszleveleken kívül másra rá sem tudnak nézni. És egy ilyen finnyás gyerekkel megáldott vagy megvert szülő szerintem ki is egyezne a bambusszal vagy az eukaliptuszlevéllel, már amennyiben az nem génkezelt vagy nem tartalmaz mérgező tejport; egyéni leleménnyel ezernyi módon elkészíthető mindkettő – gondolom. Csakhogy a kölykök a legritkább esetben választanának ilyesmit. Ismeretségi körünkben volt olyan kissrác, aki éveken át gyakorlatilag csak gumicukron és Túró Rudin élt, egy kislány meg csak és kizárólag rózsaszínűt evett.
Egyet a papának, egyet a mamának…
Az egész táplálkozási mizéria az anyatejről történő leállás után kezdődik. Emlékeim szerint valami rizsnyákos borzalmat is kellett volna kutyulni a gyereknek, amivel kapcsolatos ellenérzésének ő persze látványosan adott hangot. Mondjuk, ezért még nem is tudtam rá neheztelni. Akkor aztán jöttek a bébikaják. Gondos és figyelmes szülőként természetesen csak a legmárkásabbat vásároltuk, ami garantáltan bio, és darabja annyiba került, amennyiből már egy hamburgermenü is kitelt volna (nagyobb kólával és sült krumplival), de a franc se bánta. De sajnos nemcsak bio volt, hanem a legtöbb fajta gyaníthatóan ízetlen is, vagy nem tudom, de a gyerek csak vagy két-három fajtát volt kegyes elfogyasztani. De ezt sem bántuk, legalább már eszik… Évekkel később persze kiderült, hogy noha oly gondosan a legdrágább és legbióbb bébikaját tömtük a gyerekbe, hanyagul nem figyeltünk a zárókupakra, amelynek bevonata természetesen rákot okoz(hat). A hír kirobbanásakor erős késztetést éreztünk rá, hogy azonnal az onkológiai intézetbe rohanjunk a gyerekkel, és csak kevés vigaszt nyújtott, hogy egyetlen olyan esetet sem tudtunk felidézni, amikor a gyerek egy teljes egész zárókupakot megevett volna. Szóval a gyerek csak eszegette azt a két-három fajta üveges kis borzalmat, mígnem jött a nagy ötlet, hogy dejszen ezeket mi magunk is el tudjuk készíteni. Főzünk egy csomót, az övét leturmixoljuk, a többit meg mi megesszük. Életemben nem ettem annyi bolognai spagetti és vadas marhát – nemritkán leturmixolva…
Bezzeg az én időmben!
Mint annyi minden más, az ízlésvilágunk és a táplálkozási szokásaink is gyerekkorban alakulnak ki. Meg aztán ebben is biztos van valami örökletes izé… Ha belegondolok, én nem voltam különösebben válogatós gyerek. A szüleim persze biztosan másképpen emlékeznek. Jó, volt egy-két dolog, amit nem voltam hajlandó a számba venni: a kövér hús, a sertéshús, a lecsó, a pacal, a finomfőzelék, a paradicsomleves, a káposztás cvekedli… De nagyjából ennyi, és a zömével inkább konzisztenciális fenntartásaim voltak, nevezetesen ránézésre olyan gusztustalannak ítéltem, hogy meg sem kóstoltam… Ezek után persze hogy elnézően bánok a válogatós gyerekemmel, és megpróbálok a kedvében járni. De könyörgök, az ég szerelmére, mi kivetnivalót talál egy négyéves a tejbegrízben?
Közétkeztethetetlenség
Marcinál – hál’ istennek – nem sokáig tartott a válogatós időszak. Nagyjából addig, míg ízelítőt nem kapott a közétkeztetés nyújtotta kulináris élvezetekből. Talán rájött, hogy az, amit otthon raknak elé, sok esetben még mindig elfogadhatóbb, mint amivel az óvodában vagy az iskolában lakatnák jól. Fogalmam sincs, hogy kik és milyen megfontolásból vállalkoznak arra, hogy napi háromszáz forint körüli összegből háromszori étkezést biztosítanak a gyerekeknek. Mit lehet ennyiből elkészíteni? Szóval, az óvodai és iskolai válogatósság egészen más lapra tartozik. Az indokolt. És ez az, ami régen is így volt. Én is gyűlöltem a menzán enni, felső tagozatosként meg az ebédpénzt sokkal hasznosabb dolgokra költöttem. Marci fiamnak erre van még vagy három éve… Igazából ebben csak az a szörnyű, hogy amíg odahaza a szülők tényleg gondot tudnak fordítani arra, hogy mit és mennyit eszik a gyerek, addig arról fogalmunk sincs, hogy mivel tömik őket a közétkeztetési intézményekben. Meg hát persze szülőként az sem olyan felemelő érzés, hogy a gyerek, miután egész nap csak az általunk elkészített tízórain nyamnyogott, este, lefekvés előtt egy-két órával tömi tele magát farkaséhesen… De tudom, hogy nem ildomos ilyesmi miatt dohogni, mert „sokaknak ez sem jut”, meg „mi is felnőttünk így” – és a többi és a többi…
Szép új világ
Most, így negyvenhez közelítve viszont már a saját bőrömön érzem, milyen nyavalyákat tudnak okozni a korábban beidegződött helytelen táplálkozási szokások. Annak idején én csak olyasmiket hallottam a szüleimtől, hogy „edd meg, mert kell a vitamin”, meg „zöldséget is egyél, mert skorbutot kapsz”. Én meg már olyanokat magyarázok a nyolcéves fiamnak, hogy mik a telített zsírsavak, mi az a koleszterin, miért legyenek fenntartásai a tartósítószerekkel és mesterséges adalék anyagokkal, és akkor lát kiborulni, ha guargumit tartalmazó pudingot akar venni a boltban… Megváltozott a világ! Egy nagy ételpara az egész, és úgysem lehet elég okos és bölcs az ember. De most már legalább nem válogatós a gyerek!
Apa.lap.hu »
Gyerek.lap.hu »
Étel.lap.hu »