Csak óvatosan!
Az én értelmezésem szerint az agresszív játék valami olyasmi lenne, amit merő szeretetből megvásárolok, gyanútlanul a gyerekem elé rakok, az meg egyszeriben csak felpattan a szőnyegről, és pofán rúgja a család szeme fényét. Ilyenről egyelőre nincs tudomásom, és arról sem, hogy ilyesmire különösebb igény mutatkozna. Nem játszom tovább a naivat, hiszen pontosan tudom, hogy az „agresszív játékok” gyűjtőnév alatt a szülők általában a számítógépes vagy videojátékokat értik. Azok a szülők, akik idegenkednek a számítástechnikától, és szövegszerkesztésre, táblázatkészítésre vagy levelezésre is csak muszájból használják, hajlamosak idegenkedésüket a gyerekeknek a számítógéphez való viszonyulására is adaptálni. „Jobb az, ha minél később ismerkedik meg vele.” Sőt, roppant körülményesen vásárolják a gyereknek a különféle készségfejlesztőnek titulált játékokat vagy társasjátékokat, amelyek, valljuk meg, eléggé kiszámítható logika alapján strukturálódnak és eléggé korlátozott számú képesség fejlesztését szolgálják. Ezzel így el is van egy darabig a család, mígnem a kölök már ovis-, de legalábbis kisiskoláskorában, teszem azt, egy vendégség alkalmával találkozik a mumussal: az agresszív videojátékkal. Akár a fejünk tetejére is állhatunk, a gyerek vágyni kezd rá. Az addigi dobókockás, színes figurás társasjátékot pedig egyre inkább unalmasnak vagy dedósnak találja majd.
Tömeggyilkos gyerekek
Marci fiam nagyjából ilyen körülmények között találkozott hatévesen ezzel a műfajjal. Engedve a rimánkodásnak, minden ellenérzésünk ellenére a húsvéti nyuszi le is szállította a vadiúj konzolos játékot. Az ilyen-olyan figuráival, összerakható robotjaival, legóival eddig még csak-csak elvoltam, de ez az izé valami tök furcsa és gyanús volt. Utoljára a számítástechnika őskorában volt közöm ilyesmihez, amikor még egy fehér pöttyöt kellett a fekete képernyő két oldalára pattogtatni. Persze hogy tele voltam szorongással, hogy akkor most a gyerekem agresszív lesz, hiszen folyton olyasmiket lehet hallani, hogy az ilyen játékokkal játszó kölykökből lesznek aztán azok, akik tizenhat évesen vérfürdőt rendeznek a gimnáziumukban. Lelkiismeretes szülőként nem volt más választásom, belevetettem magam a konzolos játékok világába és a gyerek pszichéjére gyakorolt hatásainak vizsgálatába.
„Kapsz egy pofont, ha agresszív leszel!”
Először is utánanéztem, hogy mitől lesz agresszív a gyerek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a gyerekek „tiszta lappal”, ártatlan angyalkákként érkeznek a világra. Meglepődve vettem tudomásul, hogy ez koránt sincs így. A gyermek leendő agresszivitását már a génjeibe kódolva hordozza, de befolyásolhatják azt magzati korban átélt élmények is, és hát az egészen kicsiny korában az őt körülvevő környezetből kapott ingerekről se feledkezzünk meg. Egy szó, mint száz, az agresszív gyerek általában már egészen kicsi korában hajlamos agresszíven viselkedni. Ez némiképp megnyugtatott. „De ha eleddig nem volt különösebben agresszív, akkor majd ezek a játékok azzá nevelik.”
A gyilkos én vagyok
A konzolos és a számítógépes játékoknak számos fajtája létezik. Akik egy kicsit járatosabbak ebben a világban, azok nem alles zusammen beszélnek „agresszív játékokról”, hanem kifejezetten ezek egyik típusáról, az ún. FPS- (First Person Shooter) játékokról, amelyeknek sajátossága, hogy a játékos az általa irányított szereplő szemszögéből látja a játékteret és a játék menetét, egyfajta nagyon erős szubjektív élményt eredményezve. Az ilyen játékok meghatározó jegye a lövöldözés, de legalábbis az emberek vagy egyéb létformák életének kioltása – tömegével. Állítólag kutatáson alapuló tény, hogy az ilyen játékok használata befolyásolja a gyerekkorú vagy kamasz felhasználók viselkedését. A kutatás kimutatta, hogy az erőszakos játékok használatát követően a srácok (merthogy a felhasználók leginkább fiúk) hajlamosabbak voltak agresszívebben viselkedni a szokásosnál. Azonban az is tény, hogy a gyilkolós játékok használatának hosszú távú hatásairól még a kutatók sem szereztek pontos ismereteket. Mindegy, ne kockáztassunk. FPS-játékot ne adjunk a gyerek kezébe! Szerencsére ezeket minden esetben korhatár-figyelmeztetéssel látják el.
Antiszociális apró szörnyek?
Be kell vallanom, a többi játék jelentős része engem is magával ragadott. „A számítógépes játékok antiszociálissá, magába fordulóvá teszik a gyereket, és elidegenítik a valós világtól.” Már elnézést, de ez marhaság. Multiplayer üzemmódban eszelősen jókat játszottam a fiammal, miközben észrevétlenül tanulta meg a csapatmunkához szükséges attitűdöt, a sportszerűséget. Szemben az igazi társasjátékokkal, az ilyen játékokban képtelenség csalni. Épp ezért később is döbbenten tapasztaltuk, hogy Marciban még kártyázás közben sem merült fel annak lehetősége, hogy bármiféleképpen trükközzön. Nyilván nem lesz belőle nagy pókerjátékos. A valós világról meg csak annyit, hogy a franc se tudja már, mi a valós világ. Logikai és absztrakciós készség, helyzetfelismerés, gyors reakciójú problémamegoldás, memória kell a valós világban? Alighanem. Merthogy ezek a játékok határozottan fejlesztik mindezt, és nem is akármilyen szinten. Én például hat-hét évesen nem igazán tudtam volna mit kezdeni egy térképpel, a fiam viszont bárhonnan bárhova eltalálna Manhattanben. Belátom, csakugyan nem árt, ha egy gyerek a valós térben és időben (értsd: délutánonként a parkban) is focizik, viszont a fiam legjobb barátja mindemellett a konzolos játéknak köszönhetően többet tud a csapat-összeállítás technikájáról, a nagy ívű stratégiáról, sőt a klubok financiális hátterének biztosításáról, mint a legtöbb magyar szövetségi kapitány.
Övék a világ
Amikor az előző rendszer utolsó éveiben pályaválasztásra került sor, sok mindent számba vettem, hogy mi legyek, ha majd nagy leszek. Maradiként olyan teljesen hétköznapi tevékenységekre gondoltam, mint tanár, katonatiszt, ötvös, esetleg porcelánfestő. Megértő mosollyal, ám értetlenül szemléltem azokat a barátaimat, akik Commodore 64-es, vagy a menőbbek már 128-as gépeken mindenféle, számomra teljesen érdektelen műveleteket végeztek. Szüleim sem nagyon szorgalmazták, hogy efféle drága és felesleges hobbival töltsem a szabadidőmet. Sőt, alighanem hatalmas pofon kíséretében zavartak volna vissza a szobámba, ha azzal állok eléjük, hogy webdizájner, DOS-operátor, programozó vagy rendszergazda akarok lenni. Az is tudományos tény, hogy azon szakmák jelentős részéről, amelyek majd tizenöt-húsz év múlva nélkülözhetetlenek lesznek, halvány sejtéseink sincsenek. A fiam korosztálya viszont majd ezek közül a szakmák közül válogathat, ha akar. Ők lesznek azok, akik a virtuális térben már éppolyan otthonosan mozognak majd, mint a lakóhelyükön, és ők lesznek azok, akik olyan ketyeréket készítenek és használnak majd, amelyeket mi olyan szent borzongással fogunk nézni, mint most nagyanyáink vagy anyáink az internetre vagy az MP3-lejátszóra. Ne féljünk hát, mert gyaníthatóan és jó eséllyel ők sem lesznek nálunk agresszívebbek.
