Problémás lányok: drog, prostitúció, csavargás

Ők azok, akikre Rozgonyi Attila több mint egy évtizede feltette az életét. Szeptember óta egy különleges, speciálisan számukra létesített otthon igazgatójaként. Nem szégyelli, sokszor sír ő is. Legutóbb egy kislány miatt facsarodott úgy össze a szíve, hogy könnyeit csak ideig-óráig tudta visszatartani.

– Ott állt a kapuban, kérte, hogy segítsünk neki. Azt a félelmet és kétségbeesést soha nem felejtem el, ami a szeméből áradt. Épp jött le a „cuccról”, rettegett, máshová azonban nem tudott fordulni. Pedig van, nagyon is jól szituált, kifelé pedig irigylésre méltó, ráadásul közismert családja, csakhogy a tökéletes, illusztris képbe ő és a problémája nagyon nem fér bele. A kislányt jól ismerjük, nem először kért segítséget, mindig újra és újra előkerül. Ha nem is mindegyikükre, de szinte valamennyi gyerekre érvényes a megszokott séma.
Persze nem az én könnyeimre kíváncsi sem ő, sem a többi lány.

Rozgonyi Attila ősszel került az akkor speciálisnak minősített intézmény élére. Az eredetileg hitoktatóként diplomázott vezető nevelőtanári „karrierje” Rákospalotán indult, ahol öt éven át dolgozott a javítóintézetben, ahonnan igazgatóhelyettesi posztra került egy másik otthonban, ahol annak egy speciális, súlyos pszichés zavarokkal küzdő gyerekeket nevelő részlegét vezette. Mindeközben gyógypedagógus, pszichopedagógus szakon is lediplomázott, hogy a rengeteg tapasztalat mellett szakmailag is minden segítséget megadhasson a cserbenhagyott gyerekeknek. 

– Baj, ha érzik, látják, hogy önt is megrendíti a sorsuk?
– Nem látják meg. Nyilván nem láthatják meg. Nekik épp arra van szükségük, hogy biztonságot, kiszámítható környezetet, világos szabályokat kapjanak, egy meleg, korlátozó légkört, ahol akkor, amikor felkel egy gyerek, ugyanazok a felnőttek veszik körül, mint amikor lefeküdt. Ez nagyon fontos. Ez az, amit sosem kapnak, kiszámítható, biztos környezetet, na meg szülőket, akik képesek ellátni szülői feladatukat. Sok-sok szörnyűségen mentek át, amíg ide eljutottak, a teljes érzelmi elhanyagolás és a bántalmazás, ami mindegyikük életében, sorsában meghatározó. És a klasszikus folyamat: először csavarognak, kimaradoznak az iskolából, megtalálják egymás társaságát, ahol szintén nincsenek valós érzelmi kötődések, csupán érdekközösségek alakulnak. Vagyis amíg közösek az érdekeik, összefognak, de amint megfordul a kocka, egy pillanat alatt engedik el egymás kezét, fordítanak egymásnak hátat.

– Egymásra sem számíthatnak?
– Itt kizárólag érdekekre épülő kapcsolatok léteznek. Ezek a gyerekek sosem tanulták meg, mi az, hogy kötődés, nem volt módjuk megtapasztalni, mi az, tartozni valakihez. Eddig csalódtak az emberekben, leginkább a felnőttekben, többnyire az utcán nevelkedtek, egymás segítségével élnek túl. Ide-oda lötyögnek, mindenütt megtűrtek, néha befogadják őket egy-két napra, de hiányzik mindenféle biztonság az életükből. Egy olyan hálózatban élnek, ahol nagyon könnyű megközelíteni őket, borzasztóan sérülékenyek. Jönnek is a kábítószerdílerek, a stricik, s ha ügyesen csinálják, pillanatok alatt be tudják keríteni a lányokat. És az ígéretek ilyenkor nagyok. Anyagi biztonság, jólét, figyelem, és persze a szerelem fogadalma.

– Hogy néz ki a behálózás folyamata, meddig tart?
– Az első időszakban drága ruhákkal, fizikai biztonsággal szédítik el a lányokat, s legtöbbször ingyen kábítószerrel, ami ilyenkor sokszor már sajnos az életük részévé válik. Ezek a mézeshetek pedig nagyon gyorsan elrepülnek, a nagy lelkesedés elcsendesedik, aztán jön a második szakasz. Először kérés formájában, a „lovag” elhiteti, hogy nehéz helyzetbe került, anyagilag zűrök vannak, és a lány segítsen: el kéne menni „fuvarra”, kicsit segítsen most ő is. A gyerekben persze azonnal ott a félelem, hogy mindent elveszíthet, amit életében először, ha rövid időre is, de megkapott. Aztán már nincs kiút, újabb egy-két hónap és jön az utolsó szakasz, itt már nincs kérés, választás, zuhognak a pofonok, a testi és lelki fenyítés, a fenyegetettség és az állandó félelem. Addigra, ha addig még nem is, kialakul a kábítószer-függőségük is, zsákutcába jutottak. Az utcáról biztos nem számíthatnak segítségre. Hetente egyszer biztosan kiütik magukat, közben pedig pontosan látják, hogy egyedül nincs erejük kilépni..

– Ezek a gyerekek nem hiányoznak senkinek?
– Szörnyű, de többnyire nem. Klasszikus történet például azé a ma 16 éves, kábítószerfüggő és lényegében már mindent megélt kislányé, aki hosszas hányódás után 12 évesen került nevelőszülőkhöz. Ők nem tudtak vele mit kezdeni, lemondtak róla. Aztán lakóotthonba költöztették, ahol csak tovább halmozódtak a gondok, a deviáns viselkedés mellé már jöttek a drogok, verekszik, lop, kiteszik. Aztán jön a hagyományos gyermekotthon, ahol már sokkal súlyosabb bűncselekmények kerülnek a lány lajstromára. Közben minden váltáskor összehívják az elhelyezési tanácsot, behívják őt is, ahol minduntalan végig kell hallgatnia, hogy ő nem kell, hogy rossz, hogy őt mindenki csak ellöki, végül már minden bizalmát mindenki iránt elvesztve áll teljesen egyedül.

– És akkor kerül ide?
– Ha szerencséje van, igen. Persze itt sem tudunk csodákat tenni, még egy esélyt viszont adhatunk arra, hogy esetleg kikapaszkodjon ebből a rettenetes, üres állapotból, amikor lényegében ezek a gyerekek kívül kerülnek a saját életükön és szinte teljesen érdektelenek a változtatásban. Amikor azt mondják, éreztetik, hogy őket mi csak ne mentsük meg. Érthető reakció, amikor eddig mindig minden mindegy volt mások számára, ami velük történik. Mindegy, hogy milyen jegyet hoznak, hogy merre lófrálnak. Ahogy az egyikük fogalmazott: nem figyeltek rám, vagy csak én nem vettem észre. Furcsa mód egyébként ezeknek a gyerekeknek borzasztóan érzékenyek a szenzoraik, pillanatok alatt felmérik a közeget és annak megfelelően reagálnak is.

– A káromkodás, verekedés, a minden, csak éppen nem érzékeny, finom reakciók ide vezethetők?
– A világban alapvetően azt tanulták meg, hogy az erőszak diktál: vagyis akkor történik az, amit ők akarnak, ha félelmet keltenek. Akik itt dolgoznak, azoknak pontosan tudniuk kell, ha mondjuk egy lány a hétvégi kimenőjéről hétfőn visszajön, miért sokkal kezelhetetlenebb, miért agresszív, káromkodik. Hogy idő, amíg újra lelassul, visszazökken és megbizonyosodik újra arról, hogy itt biztonságban van, hogy itt nem változott semmi. Ezeknek a gyerekeknek akár otthon, akár az utcán az életükben csupán a bizonytalanság az állandó. Mint egy igazi rémálom, hogy nem tudják, ha lefekszenek, hol kelnek fel, hogy lesz-e mit enniük. Meg kell szokniuk, ami a legfontosabb, hogy közel kerülhessünk hozzájuk, hogy itt a szabályok kőbe vésettek, és hogy konzekvensek vagyunk. A kulcs viszont, hogy mi sosem prédikálhatunk, nincs szükség kiselőadásokra arról, mi a jó, éreztetve, hogy ő ettől nyilván fényévnyi távolságra van. Feladatokat kell adnunk, közben erősíteni őt abban, hogy meg tudja csinálni ezeket. Hogy képes rá, hogy én tudom ezt és bízom benne. Ez a legfontosabb, aminek ezek a gyerekek leginkább hiányát érzik. Borzasztó nehéz ráadásul, hogy ezek a lányok, a 13, 14, 15 évükkel huszonévesek magabiztosságát mutató gyerekek, akik ötéves korukból megmaradt mintákat követnek. Apró, pici, védtelen gyerekek, akik kívülről önbizalommal teli, magabiztos, sokszor, agresszív, önmagát megvédeni képes felnőtt álarcát viseli. Ha lelepleződnek, abban a pillanatban kiszolgáltatott, védtelen lényekké válnak.

– De mindez a kapun kilépve semmit sem ér. Hogy védhetik meg őket?
– Sehogy. Nem is ez a dolgunk. Amint kilépnek, nem követhetjük vagy számoltathatjuk el őket. Fontos, hogy az a pici, ami megragad abból, amit itt kapnak, megmaradjon, a megmaradt cölöpökre pedig lehet tovább építkezni. Idővel pedig megerősödhetnek abban, hogy ne jelentsen számukra a kilépés veszélyt.

– Nem lehet egyszerű helyzet, hogy az a sok-sok munka, amit egy-egy lány megmentéséért tesznek, egy pillanat alatt válik semmivé, amikor a bejáratnál azonnal várja a futtatója vagy a régi társasága.
– Nehéz, de nekünk tisztában kell lennünk azzal, hogy egy utolsó esélyt adunk, utolsó kapaszkodót, a határaink végesek. Ahogy tudjuk azt is, hogy ezeknek a gyerekeknek majd csak egy töredékét tudjuk kiemelni, kimenteni korábbi életéből, de siker – egyelőre – az is, hogy őket sikerül.

– Maga szigorú?
– Nagyon. De konzekvens.

Beszélgetés után Attila végigkalauzol az ódon épület minden szegletében. Kong a leginkább az Abigél színhelyére emlékeztető intézet, a lányok kimenőn vannak. Kulccsal lépünk be minden folyosóra, lakórészlegbe. Vica a tárt ablakok mellett egy szál, félig lecsúszott térdnadrágban, köldökig sem érő kis ujjatlan trikóban, strandpapucsban ücsörög a számítógép előtt, onnan pattan föl és siet a többiekhez, akik épp a konyhában sündörögnek. Készülődnek az estére, buliba megy mindenki. Vica nagyszájú, folyamatosan mesél Attilának, gondolhatnánk, régi, meghitt kapcsolat köti őket egymáshoz. Már-már szeretet. Pedig Vica csak egy-két hónapja lakik itt, s hamarosan újra mennie is kell, 18 lesz. Odabújik Attilához, megölelgeti. Nem is gondolnánk, hogy Vicának egyebek mellett meggyűlt már a baja a törvényhozással, alkalmi droghasználó. Ezekben a pillanatokban pedig épp olyan, mint egy kislány, akinek még lennie kellene. Ő az elmúlt 17 évében viszont annyi mindent átélt, hogy tapasztalata a felnőttek többségének is sok lenne.

– Szigorú vagyok, Vica? – teszi fel mosolyogva, félig komolyan az egyszerű kérdést az igazgató, közben a lányt mellére szorítva.
– Attila bácsi? Igen. Bár lehetne sokkal szigorúbb. Az igazgatóság nagyon nehéz munka, főleg egy ilyen otthonban, nagy-nagy fegyelem és keménység kell hozzá – válaszol mindenkit lebénító életbölcsességgel a 17 éves lány. Megteheti, hiszen gyerekkorát kizárólag ehhez hasonló intézetek egész sorában töltötte.