Eldobott gyerekek

Ott, ahol a legfrissebb ombudsmani vizsgálatok szerint jórészt alkalmatlanok számukra a körülmények, a nevelőszülők egy része kiöregedett, szemléletük pedig megcsontosodott.

A napokban a kórház babájaként elhíresült Jancsika esete miatt került ismét a probléma a reflektorfénybe. A kisfiút háromnaposan vitték Békés megyéből a szegedi kardiológiára, mert egy nagyon súlyos szívfejlődési rendellenességgel született. A szülők nem vitték haza, és nem is látogatták a hatalmas műtét előtt álló védtelen kisbabát. Így Jancsika öt hónapos korában óvó anyai szeretet nélkül esett át a fájdalmas beavatkozáson. Mostanra azonban már teljesen meggyógyult. Ma a kórház tizenegy nővére neveli, s hogy miért van még mindig ott? Az ügyben mindenki egymásra mutogat, tény azonban: Jancsikának most a tizenegy helyett egyetlen – ha nem is a vér szerinti – nevelőanyára lenne szüksége, aki megadja neki azt a figyelmet, szeretetet és törődést, ami minden gyermeknek lételeme.

Pont ez hiányzott Samának is, neki egész gyermekkora ezek nélkül telt. Őt édesanyja már a kórházban elhagyta. Kisétált, mintha mi sem történt volna, tudomást sem véve az azt megelőző kilenc hónapról, na meg arról, hogy épp egy új életet adott. Samának másfél év kellett, hogy a vér szerinti szülei helyett családot kaphasson. Azt, hogy végül miért nem fogadhatta őt egy „igazi” család örökbe, ma is homály fedi, mindenesetre a kisfiú nevelőszülőkhöz került, élete pedig onnantól már mindvégig „ideiglenes” megoldást kapott. Ő, ma, 28 éves fejjel, nyíltan és őszintén beszél akkori életéről, vagyis a gyerekkoráról. Amikor, ahogy fogalmaz, a szeretet, hát, nem igen fojtogatta őt. Leginkább rideg és félelmet sugárzó légkörben telt az első 16 éve.

– Nyolcunkat vett nevelőanyám magához, kívülről pedig nyilván tökéletes képet festettünk. Ő a nevelőszülők mintaképe volt, csakhogy a gyakorlatban pocsék. Egyetlen percig nem éreztem, hogy családban élnék, hogy hozzájuk tartoznék – emlékszik keserűséggel a hangjában a felnőtt Sama, aki gyerekként szinte megszokta azt a vágyakozást, hogy akár egy puszit, simogatást kaphasson. Félelemben és megalázásban viszont volt része jócskán.

– Hat-hét éves korunktól nem volt például játékunk, a táskánkat, közös szobánkat naponta többször is átkutatta, ha pedig hibáztunk, mondjuk nem volt kész a leckénk, étel- és italmegvonással büntetett. De mindenkinek kézzel kellett kimosnia a saját a fehérneműjét, s nemegyszer alázta meg a lányokat mások előtt azzal, hogy a „nehéz napokon” összepiszkolt fehérneműt mutogatta, hogy ők még arra sem képesek, hogy kitisztítsák. A méltóságunkra, az önbecsülésünkre nem volt senki tekintettel. Amikor jó vicc, hogy eltört a fakanál vagy a mogyoróvessző a másik hátán – mondja a ma szociális munkásként dolgozó Sama. Meséli ezt úgy és azon a rendezvényen, amit az Alapítvány az Örökbefogadó és Nevelőszülőkért 20 éves születésnapjának alkalmából szerveztek. Persze szerencsére nem minden befogadó szülő ilyen, sok jó példa is akad.

Sama szerint olyan szülőkkel, mint ennek az alapítványnak a vezetője, kellene minden magára hagyott gyermeknek felnőnie. Dr. Szilágyi Júlia ugyanis szerinte épp olyan, akinek szíve van, szeretni tud, akitől egy egyébként komoly hátránnyal induló gyermek élete is teljessé válhat. A szakember is látja a problémát, elsősorban abban, miért kell gyerekeknek éveket tölteniük otthonokban, miközben életük és sorsuk sokkal gyorsabban rendeződhetne. A hatóságok félévente ugyan ellenőrzik a gyerekek helyzetét, de nincs előírva, hogy ezután dönteniük kelljen. Így viszont az esetek többségében csak meghosszabbítják, akár éveken át az ideiglenes állapotot – mondja az alapítványi vezető, aki szerint ráadásul minden szereplő ellenérdekelt abban, hogy a kicsik végleges családjukhoz kerülhessenek.

– Az otthonnak, ami törvényileg ma már nem csecsemő-, hanem gyermekotthon, létszükséglet, hogy maradjanak ott a gyerekek, hiszen ezért kapja a pénzt. És hiába tudta a törvényhozó is, hogy a csecsemőknek nem otthonban a helyük, épp ezért szüntette is meg ezeket a helyeket, azok ma is vígan működnek, csak épp a gyermekotthonok égisze alatt. Hiába a szakmai sorrend, hogy az első hely a saját család, az örökbe adás, a nevelőszülő, és legvégül az otthon, a gyerekek az örökkévalóságig időznek ideiglenes helyükön – mondja Szilágyi Júlia.

És hogy mi történik?

Az ombudsman most zárult vizsgálata nagyjából ugyanilyen eseteket sorol: „A fejlődési rendellenességgel született testvére 2008 februárjától él a gyermekotthonban, vele gyógypedagógus foglalkozik. A szülők mentális állapotuk miatt nem alkalmasak gyermekeik nevelésére, az anya gondnokság alá helyezése folyamatban van. Az apa súlyosan bántalmazta az anyát. Az édesanya hetente 3-4, az apa havonta 2-3 alkalommal látogatja a gyermekeket. A nevelőszülőhöz helyezés a múlt év nyarán a nevelőszülő visszalépése miatt hiúsult meg” – szól az egyik, fővárosi otthonban „ragadt” gyermekről a beszámoló.

És egy másik: „A cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló, hajléktalan anya újszülöttjét 2008 júliusában utalták be. A kezdetben jól fejlődő kislányról utóbb derült ki, hogy daganatos betegségben szenved. Az elmúlt év őszén műtötték, 1 évig havi gyakorisággal kell kontrollvizsgálatra vinni. A szülők az elmúlt év októberéig naponta látogatták, ezt követően havi 2-3 alkalommal, tavaly december közepe óta azonban személyes kapcsolatuk nincs a gyermekkel, telefonon kétszer érdeklődtek felőle. Ha a kontrollvizsgálatokat követően a szülők életkörülményei nem változnak, akkor a gyermek nevelőszülőhöz helyezése várható.”

Visszafordíthatatlan károk a fejlődésben

Borza Beáta, a vizsgálat vezetője szerint érthetetlen a helyzet, miközben a gyerekek jogai súlyosan sérülnek. A háromévesnél kisebb gyerekek intézményi ellátásáról szóló jelentés szerint az otthonok jó része alkalmatlan a feladata ellátására, ráadásul a súlyos rendellenességgel élőket együtt gondozzák a fejleszthető gyerekekkel. A szakember szerint egyetlen három év alatti gyereknek sem szabadna csecsemőotthonban élnie, mert fejlődésük rövid idő alatt is visszafordíthatatlan károkat szenvedhet.

Apja verte, anyja árulta

Szilágyi Júlia alapítványa is most két éve kapta az első gyereket a gyermekvédelmisektől úgy, hogy vállalta: lemond minden utána járó állami támogatásról. Vagyis pontosabban a riasztás érkezett hozzájuk: menjenek egy isten háta mögötti faluba és hozzák el a kislányt, akinek még a nevét sem tudták megmondani. A lányt, akit az apja rendszeresen vert, a teljesen alkoholista anya meg árult. Így is hónapokig tartott, míg végre rendeződött a gyermek sorsa. De az, hogy a rendszer mennyire nem törődik az amúgy is egyszer már eldobott, magukra hagyott gyermekekkel, már abból is látszik, hogy még csak egészségügyi vizsgálatot sem végeznek rajtuk. Júliáéknál most egy húszéves lány haldoklik: kiderült, hogy négyévesen, amikor nevelőszüleihez került, senki sem mondta, nézte, hogy a gyerek az anyjától örökölte a betegséget, amit akkor még kezelni lehetett volna. Csakhogy ez senkit sem érdekelt.

A nevelőszülőkkel is lehet gond

Ezt nemcsak az ombudsmani vizsgálat igazolta, amelyik kimondja: a nevelők egy része kiöregedett és „megcsontosodott” szemléletű, az államnak „világos, következetes, egymásra épülő feltételrendszert” kell előírnia azokkal szemben, akik nevelőszülőnek jelentkeznek. Szilágyi Júlia szerint tökéletesen hiányoznak azok az alapkövetelmények, amelyek a magas színvonalú munkát biztosítanák. Elegendő a nyolc általános, nem hivatásos nevelőszülőknek egy hatvanórás „gyorstalpaló” és a büntetlen előélet. Miközben a szülőknek nemcsak a sokszor terhelt családból érkező gyermek fogadásával kell megbirkózniuk, de azzal is, hogy be kell tudnia engedni a vadidegen gyerekeket a legbelsőbb magánszférájába, miközben el kell fogadnia, hogy a gyerek „hazafelé tart”.

Ugyanis alakulhat úgy, hogy végül a családnál nő fel a nevelt gyerek, esetleg később örökbe is fogadják, de a nevelőszülő elsődleges feladata, hogy átmenetileg gondoskodjon róla.
„Az egyik gyerek értelmi és érzelmi szinten két évvel volt lemaradva a kortársaitól, amikor hozzám került, a testvére pedig gyakorlatilag néma volt, meg kellett tanítani beszélni” – mondta a névtelenséget kérő asszony a nála elhelyezett két gyerekről, akiket szeretne örökbe fogadni. A vér szerinti szülők viszont állítása szerint meg is mondták neki, hogy a gyerekek után járó pótlékok miatt soha nem fognak lemondani róluk. „Bármikor elvihetik őket tőlem” – mondta az asszony.

A nevelőszülő még így is jobb

Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakember szerint azonban túl könnyen kerülnek gyermekek intézménybe, és alig van készenléti, speciálisan képzett nevelőszülő a legkisebbek fogadására. A legjelentősebb változást abban látja, hogy Magyarországon korábban a 0–3 évesek esetében fel sem merült, hogy ne töltsenek néhány hónapot – legtöbbször évet intézetben –, és csak 4-5 évesen kerültek nevelőszülőhöz. A törvény szerint a gyermekvédelmi szakellátásnak a helyettesítő védelmet addig kell biztosítania, amíg a gyermek családja képessé válik a gyermek visszafogadására. A család gyermeknevelésre való alkalmassága hiányában pedig a gyermek sorsa örökbe adásával rendezhető, noha erről a vér szerinti szülőket olykor nehéz meggyőzni. Jóllehet az intézményekben elhelyezett kisgyermekek fejlődése néhány hónap alatt is visszafordíthatatlan károkat szenvedhet, mert az ilyen nevelés a korai életszakaszban nem képes biztosítani az egészséges, egyénre szabott pszichológiai és fejlődés-lélektani feltételeket. Az Európai Unió ezért a 3 évesnél fiatalabb gyermekek intézményi nevelését nem támogatja, a nemzetközi szervezetek egyenesen annak a tilalmát javasolják.

Sama szerint is az otthonnál még mindig jobb volt, hogy nevelőszülőknél volt. Azért biztosan, hogy legyen összehasonlítása, ő majd hogyan ne csinálja ezt a gyermekeivel. Mintát legalább kapott, még ha rosszat is. Szociális munkásként diplomázott, és ma már ő is a gyermekvédelemben dolgozik. Igyekszik megtenni mindent azért, hogy az ő „neveltjei” megkapják, amennyire lehet azt, amiből neki sohasem jutott. A figyelmet.

A gyerekek társas-érzelmi világa

Dr. Bátki Anna, pszichológus közelmúltban lezárult vizsgálatában újszülöttkorban, illetve féléves korukat követően csecsemőotthonból örökbe fogadott gyerekek érzelmi fejlődését hasonlította össze vér szerinti családjukban nevelkedő gyerekekével. Négy-hat éveseket figyelt meg és játékos eszközökkel azt vizsgálta, hogy a gyerekek milyen hatékonyan képesek szabályozni agressziójukat, félelmeiket, szorongásukat stb. Az érzelmek szabályozása azért bír kiemelt jelentőséggel, mert ez a képesség alapvető feltétele a pszichés egészségnek és a hatékony társas viselkedésnek.

A kifejezetten erre a célra kidolgozott teszt olyan, egy babacsaláddal eljátszott történetekből áll, melyeket a gyerekek többféle módon fejezhetnek be, és amelyek így segítenek megismerni és megérteni a gyerekek társas-érzelmi világát. A gyerekek válaszait a történetekben előforduló témák és a történetmesélés módja alapján értékelték.

A vizsgálat eredményei egyrészt arra utalnak, hogy egyes csecsemőotthonból örökbe fogadott gyerekeknek az örökbefogadást követően még több évre (és esetenként szakmai fejlesztésre vagy támogatásra) van szükségük ahhoz, hogy behozzák lemaradásaikat, illetve hasonlóan működjenek az érzelmek szabályozásának terén a születésüktől kezdve családban élő gyerekekhez. Az eredmények ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy az újszülöttként örökbefogadott gyerekek érzelemszabályozó képessége is – kismértékben – eltér a kontrollcsoportba tartozó gyerekekétől.

Ugyanakkor fontos azt is hangsúlyozni, hogy a talált különbségek mindig a csoportok átlagában talált statisztikailag szignifikáns (jelentős) eredményekre vonatkoznak, soha nem az egyes gyerekek jellegzetességeire vagy teljesítményére, hiszen a gyerekek mutatói a csoportokon belül nagymértékben eltérnek egymástól.