“Ne félj, ha elvisz a szél, utánad futok az égig is!”

nlc | 2011. Április 20.
Igaz történetek egy mindenre elszánt újságírónő tollából. Maszatos arcú gyerekekről, megrázó és olykor kacagtató emberi sorosokról. Olvass bele Dobray Sarolta holnap megjelenő Őrült Világ című könyvébe!
Ha többre vagy kíváncsi a könyvről, kattints ide!

A történetek igazak. A maszatos arcú gyerekekről, akik egy jó szóra már Anyának hívják az idegent, szorítják magukhoz, és a szemébe fúrják tekintetüket: „Elviszel magaddal?” Az idegen pedig csak hebeg, hülyének és tehetetlennek érzi magát, megszakad  a szíve, de hiába. Most én voltam az idegen. Elhatároztam, nem fogok sírni. Pedig megmondta Tibi és Felícia is: mindenki szokott, a végén, mikor búcsúzni kell. De legalább van kitől. Mert valakinek eszébe jutott: egy hét táborozásra összehozni a kiskorukban, állami gondozásban „szétdobált” testvéreket. Akkor is, ha itt ezerféle „testvér” létezik…

Alig érkezem meg, már egy ismeretlen, pici kéz a kezemben: húz magával a balatonfenyvesi ifjúsági tábor folyosóján. Húz, bele a közepébe…
– Nekem is van tesóm! Gyere, megmutatom! A Gábor.
Ragyogva ölel át egy riadt tekintetű kisfiút.
– De a Gábor nem is a Tibi testvére! – árulkodik egy szőke szemüveges.
Tibi elbizonytalanodik, aztán újra mosolyog:
– De. Mostohatesó. Ildikó néni mondta. – Hirtelen hozzám fordul. – A mostoha, az mi?
– Hát… Az is egy fajta testvér – hebegem. 
– Mostohatestvér – magyarázza komolyan a tízéves Niki. – Az az, hogy az én testvérem, a Kinga, meg az Andi régen egy nevelőszülőnél laktak, akkor ők mostohatestvérek. Csak a Kinga már visszament a nevelőotthonba.
Tibi elgondolkodik, hogy de hát ő soha nem is volt nevelőszülőnél, majd végképp összezavarodik, mikor Gáborka kibújik az öleléséből, és megszólal:
– Nekem is van testvérem! A „B”-ben lakik a kisbabákkal, ő is baba… csak elfelejtettem a nevét.
– Engem Ágostonnak hívnak, nyolcéves vagyok, és nekem tényleg itt van a tesóm. Meg anyukám is. Mert mi vele élünk – szól közbe határozottan a  szőke szemüveges. De mintha senki nem figyelne rá. És valóban, ő kakukktojás: az anyukája kísérő a táborban. Aztán még hozzáteszi: – Mert mindenhol jó, de legjobb otthon.
– Mindenholjódelegjobbotthon… – ismétli Tibi, mintha próbálná felfogni a mondat értelmét. Majd gyorsan kiböki, hogy az ő testvére sajnos nem is tudott eljönni, viszont nézzem, mutat egy táncot.
Apukámtól tanultam – mondja, és hozzáteszi: – Meg a bátyámtól. – Aztán a nyakamba csimpaszkodik.

Tibi tizenkét éves, anyukája annak idején átjött Romániából, megszülte őt, aztán ment a dolgára. Azóta Tibi különböző intézetekben él. Nem lehet tudni, vannak-e testvérei. Papírokat máig sem szerzett neki senki, hivatalosan nem is létezik. Gáborral pár évig ugyanabban a csecsemőotthonban nevelkedtek. Gábor kilencéves, ő sem élt családban, soha senki nem látogatta. A tényeket már ebéd közben tudom meg Janóné Ildikótól, a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület vezetőjétől. Az ő ötlete volt a testvértábor: összehozni olyan állami gondozott testvéreket, akik csak nagyon régen vagy soha nem éltek együtt. Sokan közülük csak az egyesület segítségével tudták meg: létezik a másik. Most harmincan nyaralnak itt, még egy napig.

A cikk további részletét a mammamia.blog.nlcafe.hu-n olvashatjátok.
 

Exit mobile version