| Foglalkozása: háztartásbeli |
A felnőttek, akik hajlamosak elfelejteni vagy emlékezetükben rózsaszínűvé változtatni életük hasonló periódusát, gyakran mondják a tizenéves fiatalnak: „Nem értem, mi bajod, hiszen ez életed legszebb időszaka! Alig van rajtad felelősség, csupa kaland, sport, barátság, tánc, szerelem! Ébredj már fel, a te korodban szép az élet!” Pedig az ilyen megjegyzések a legjobb esetben is csak felszínes benyomásokat rögzítenek a serdülő fiatalok életéről, amely igen sokszor keserves küzdelem, gyötrelmes kötélhúzás, amit a kamasz egyrészt szülei, tanárai, nevelői ellentmondásos üzeneteivel, másrészt önmagával folytat. A felnőtté válás, a folyamatos egyensúlyozás a függetlenség és a másokba vetett bizalom között nehéz, konfliktusokkal terhelt időszak, mely gyakran vezet „ütközésekhez” a szülő és a gyerek kapcsolatában is. Holott a serdülés ún. „korai periódusában” – 11 és 15 éves kor között – a családon belüli feszültségek zöme mindössze három pontba foglalható. Engedd meg, olvasó, hogy ezeket három szülői panaszt idézve mutassam be.
- „Lusta és rendetlen. Reggelente közelharcot kell vívnom vele, hogy időben felkeljen, és ne késsen el az iskolából. Minden szanaszét hever a szobájában, a levetett zoknikat és a pólóit is úgy kell összeszednem az ágya körül. Még a szennyesbe sem viszi ki!”
- „Nem tanul! Órákat ül a számítógépe előtt, de a tankönyveit elő sem veszi. A jegyei is egyre rosszabbak!”
- „Azelőtt minden gondját-baját megosztotta velem, most pedig titkai vannak. Bizalmatlan, csak a barátai érdeklik, akiket jószerivel nem is ismerek. Aggódom érte, és ha számon kérem, hol volt, mit csinált, szemtelenül visszabeszél, és faképnél hagy.”
Mi áll az elutasítás hátterében?
A legtöbb tizenéves lány és fiú önállóságra törekszik, ami nemcsak azt jelenti, hogy igyekszik kibújni a család mindennapos szabályrendszere és a szülői ellenőrzés alól, de azt is, hogy gyakran felülbírálja, elutasítja azokat az értékeket, normákat, melyeknek jegyében nevelkedett. Ugyanakkor a környezet, amelyben a mai serdülő él, veszélyes világ, bizonytalan, gyenge hatásfokú szabályokkal, tele kísértésekkel, melyeknek szinte mindegyike alkalmas arra, hogy erősítse az ilyen korú gyerekeknek az önállóságról, a függetlenségről táplált illúzióját. A gyerek tehát – életkorából adódóan – több függetlenséget igényel, a szülő viszont – ismervén a fenyegető veszélyeket – arra kényszerül, hogy ne adja fel egyik pillanatról a másikra a kötelékekből szabadulni igyekvő csemetéje ellenőrzését.
Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Csakis úgy, kedves szülő, ha tudomásul veszed, hogy a romantikus gyermekkornak ezennel vége: a gyereket ma már újfajta érdeklődések, és elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Hogy életének kialakulóban van egy olyan szegmense, amelyben már nem te vagy a főszereplő többé. Ne keseregj emiatt, és ne próbáld egyre szigorúbb szabályokkal és egyre növekvő türelmetlenséggel a szülői házhoz láncolni őt. Biztos lehetsz benne, hogy a program, amit te ajánlasz, nem lesz számára vonzó, a film, amit együtt kell szüleivel megnéznie, nem fog tetszeni neki, a ruhadarabot, amit te vásárolsz a számára, lehetőleg nem veszi fel, és hidd el nekem: a fiút (vagy lányt), akit szívesen látnál gyermeked barátjaként, ő garantáltan ellenszenvesnek fogja találni. Nem azért, mert valóban ez a véleménye, hanem azért, mert te így szeretnéd!
Ebben az életszakaszban csak akkor tudsz hatást gyakorolni gyermekedre, ha nem teszed ennyire nyilvánvalóvá: saját ízlésedet, világképedet szeretnéd viszontlátni a gyerek életvezetésében!
Csak akkor csatázz, ha muszáj!
Arra kérlek tehát: gondosan válogasd meg azokat a témaköröket és helyzeteket, amelyekben csatába szállsz, különben ütközések sorozatává válik az életetek. Ne vedd túlságosan a szívedre, ha kislányod vagy kisfiad másképp öltözködik, mint szeretnéd, és akkor sem dől össze a világ, ha a gyerek szobája leginkább egy elhagyott csatatérre emlékeztet. Átmeneti tünetek ezek – a lustasággal együtt –, és a rendszeres perpatvar többet árt, mint amennyit használ az, ha egyszer-egyszer nagy kegyesen magára húzza a szülő által vásárolt ruhát, vagy éppen rendet csinál a szobájában. Persze ha ilyesmi nagy néha mégis előfordul, azt a szülőnek feltétlenül el kell ismernie! Amikor – többszöri felszólítás után – a serdülő mégiscsak kitakarít, és úgy-ahogy rendet csinál a szobájában, hibát követ el a szülő, ha gyanakodva körülszimatol, és diadalmasan bejelenti, hogy porpamacsokat talált az ágy alatt. Ezt ráér azután is megtenni (akkor is csak tapintatosan), miután hangot adott örömének.
Engedd lazábbra a gyeplőt!
A következő kérésem: amennyire lehetséges, támogasd kamaszodó kisfiad, kislányod autonómiatörekvéseit. Ne zárd el légmentesen (ez rendszerint amúgy is hiábavaló) a külvilág felé vezető utat előle, hanem éppen ellenkezőleg: éreztesd, hogy már nem tekinted apróságnak őt. Engedd lazábbra a gyeplőt, de az így kialakult szabályokhoz szelíd, erőszakmentes következetességgel ragaszkodj! Mindig tudnod kell, hogy hol van a gyerek, mit csinál, és mikor megy haza! Megbeszélhetitek akár azt is, hogy este – több-kevesebb pontossággal körvonalazott időpontban – telefonáljon haza, de megeshet az is, hogy – a gyerek hiába berzenkedik tőle – a szülő hívja fel őt! Ami pedig a számítógépet illeti: arra kérlek, kedves szülő, ha anyagilag módod lenne erre, akkor se vegyél külön számítógépet – laptopot – a gyerekednek. Ne adj rá lehetőséget, hogy a szobájába zárkózva elmerüljön a virtuális tér csábító világában. Napi egy (esetleg másfél) óra a komputer előtt éppen elegendő, és ennyire a család közös gépe mindenképpen alkalmat ad. Ne ess kétségbe akkor sem, ha a tanulásban kisebb problémák jelentkeznek; lustának és szórakozottnak mutatkozó gyermeked most nagyon elfoglalt. Millió inger éri egy számára ismeretlen világból, melyben a helyét – vagyis önmagát – keresi! (Természetesen, ha az iskolában drámai problémák merülnek fel, egészen más a helyzet – de ezzel most nem foglalkozom.)
Légy mindig ott, ha kellesz!
A végére hagytam, ami a legfontosabb. Kedves szülő, tilos megsértődnöd, ha észreveszed, hogy bizonyos kérdésekben már nem te vagy kislányod, kisfiad legfőbb bizalmasa! Ne próbáld kikényszeríteni belőle, amit nem akar elmondani, és ne hangoztasd, hogy a gyerek feltétlen bizalommal tartozik szüleinek. Ez ugyanis – így – nem igaz. Inkább azt éreztesd vele, hogy az ajtó mindig nyitva van, és ha közeledni akar, értő és szeretetteljes fogadtatásra talál. És ami ennek a kérdéskörnek igen lényeges része: beszélgessetek! Vond be a gyereket a család napi életébe: örömökbe, gondokba, döntésekbe. Ha máskor nincs rá idő, hát vacsora közben. Mert a mondás, mely szerint „magyar ember evés közben nem beszél”, alapvetően téves. Evés közben nagyon jókat – és nagyon hasznosan – lehet beszélgetni! |