“Családommal és a hivatásommal érzem teljesnek az életet”

Mennyire tudatosan tervezted azt, hogy most jött el az ideje, hogy anya légy?

– Számomra az anyaság partnerfüggő, nem karrierfüggő. Most találtam meg azt az embert, akivel le akarom élni az életemet. Szofi nagy biztonságba született bele, gyerekkérdésben mindketten együtt mondtuk ki az igent.

– Nehéz volt, ha csak egy kis időre is, visszavonulni?

– Azt gondolom, hogy ha szükség van arra, amit csinálok, akkor másfél-két év nem olyan hosszú idő, hogy az emberek elfelejtsenek. Azért amikor visszamentem a színházba, az csodálatos érzés volt, már nagyon hiányzott. Nem vagyok „ősanya”-típus, nekem kell a gyerek és a hivatásom is ahhoz, hogy az életet teljesnek érezzem. Persze nem könnyű időben összeegyeztetni, különösen próbaidőszak idején.

– Színésznőként látsz magadon változást, mióta anya lettél?

– Nyugodtan állok a próbafolyamathoz, nem érzem azt, hogy az életem múlik ezen. Csak próbálom kihozni magamból a tőlem telhető legeslegjobbat. Amúgy szeleburdi, kapkodós és elég szétszórt vagyok. Azt nem hiszem, hogy ez nagyon változott volna, bár azt mondják, hogy viszonylag nyugodtabb vagyok. Hiányzik belőlem az első gyerekes anyukák idegessége, szorongása, és ez már egészen a kezdetektől így volt. Könnyen hozok Szofiról döntéseket – szerencsére nem is egyedül kell tennem, hiszen a páromnak az előző kapcsolatából van két gyereke, így tapasztalata is jócskán. Szofival kapcsolatban már határozottan tudom, hogy mit szeretnék.

Azt hiszem, vagyok már annyira idős és egy kicsit bölcs is ahhoz, hogy tudjam: a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Úgy fogom terelgetni, hogy megtalálja, ami boldoggá teszi. Az biztos, hogy semmit nem fogok rákényszeríteni, amihez nincs kedve, vagy számon kérni valamit, ami homlokegyenest ellenkezik a személyiségével, mert attól nem lesz boldog. Sokat szeretnénk vele utazni, hogy lássa, hogyan, hányféleképpen lehet még élni, és sok lehetőséget megmutatni: sportot, művészetet, könyveket, nyelveket, filmeket, színházat, operát, természetesen akkor, amikor fogékony lesz ezek iránt. Ez a cél, aztán meglátjuk.

– Az idei Terézanyu-pályázaton az anya-lány kapcsolat témában megdöbbentően sok olyan írás érkezett, amelyben arról vallanak a nők, hogy túl sokat vártak el tőlük gyerekként, szenvedtek ettől, idővel pedig komoly megfelelési kényszer alakult ki bennük, például ahogyan egyik pályázónk írta: „Anyám mindig sulykolta belém, hogy nem tanulok meg főzni, mert még egyszer sem találtam el, hogy mennyi zsírt kell behoznom a bödönből a hagyma dinszteléséhez. Hogy a »bezzeg a szomszéd lány milyen rosejblit tud sütni!«-t már százszor hallottam, de úgy látszik, én egy totális csődtömeg vagyok. Hogy úgyse vesznek feleségül, mert kiállhatatlan a természetem, és egyedül fogok meghalni, mint a vénlány nagynéném.” Nálatok otthon hogyan volt ez?

– Bár nagy szeretetben neveltek, nálunk is gyakran voltak olyan magas elvárások, amelyeknek én úgy éreztem, képtelen vagyok megfelelni. Ez bennem is óriási frusztrációt, kisebbrendűségi érzést okozott. Azt akarom, hogy Szofi érezze: ér annyit, mint bárki más, hogy tudja, ő is van ugyanolyan jó. Ezért is tartom nagyon fontosnak a Terézanyu-pályázatot, különösen ezt a témát, mert szerintem beszélnünk kell arról, hogy irreális elvárásainkkal micsoda kínokat okozhatunk a gyerekeinknek.

– És mi az, amit szeretnél neki is átadni abból, amit te otthonról hozol?

– A családi hagyományok fontosságát, a közös hétvégi ebédek, a születésnapok, az ünnepek, az évfordulók jelentőségét. Ugyan még csak ez volt Szofi első karácsonya, de máris varázslatos volt. Mostanában azon gondolkodtam, mi mindent megértettem abból, amit a szüleim tettek, mondtak, és ami ellen én lázadoztam. Szofit biztosan én is félteni fogom kamaszként, de azt szeretném, ha minél tovább gyerek maradhatna, és ez nagy kihívás. Szerintem most más gyereket nevelni, mint amikor mi voltunk gyerekek. Nehezebb őket megóvni, több a veszélyforrás.

– Felfedezted már magad Szofiban?

– A párom szerint ugyanolyan hisztis, mint én. Kikérem magamnak! Persze lehetséges, hogy van benne valami, de hogyan tudja így földhöz vágni magát, ütni-vágni, csapkodni, ha otthon nem ezt látja…? Akarata az van, hál’ istennek. Alapvetően biztosan sok hasonlóság lesz köztünk: ugyanaz a horoszkópunk, a születésnapjainkat pár nap választja el. Biztosan lesznek nehézségek, ugyanakkor úgy érzem, sokkal jobban fogom érteni, mint bárki más. Biztosan nagyon érzékeny lesz. Oda kell majd figyelnem arra, hogy megértsem az érzékenységét, és ne arra kérjem, hogy erősödjön meg, hanem hogy élje meg a fájdalmait, azután lépjen túl rajtuk. Nem baj, ha valami nehezebben megy. A színháztól nem fogom távol tartani, az butaság lenne. Elmesélem, és látni is fogja majd a szakma buktatóit és örömeit is. Én csak az anyukája vagyok, csak terelgetni tudom. Ez az ő élete.