Gyerekgyász – “Ássuk ki a nagypapát, nem kap levegőt!”

„Ássuk ki a nagypapát, nem kap levegőt!” – ez a mondat annak az ötéves kisfiúnak a szájából hangzott el, akinek a szülei lényegében semmit sem mondtak el nagypapája haláláról. A tragédia után nem sokkal elvitték a temetőbe, megmutattak neki egy földkupacot, és annyit mondtak: a nagypapa itt van eltemetve. Amikor hazamentek, a fiúcska berohant a szobájába, fejére szorította a párnáját, hogy tesztelje, meddig bírja levegő nélkül. Majd pánikhangulatban futott ki, hogy azonnal menjenek vissza, ássák ki a nagypapát, mert nem kap levegőt! Ő semmit nem értett, nem is érthetett abból, mit is jelent az, ha valaki meghal. Nem tudta, hogy akkor az evés, az ivás vagy akár a levegővétel sincs számára többé.

Az eset egyike annak a több tucatnyinak, amelyekkel Simkó Csaba, a miskolci Erzsébet Hospice Otthon vezetője találkozott munkája során. De mesél egy másik, tipikus történetet is. A kilencéves Karcsikáét, aki hónapokon át kísérte édesanyja küzdelmét a rákkal. A családban meg volt tiltva, hogy beszéljenek vele a betegségről, arról, mitől változott meg az otthoni légkör, miért jut rá kevesebb figyelem. Egyszer, amikor anyukája fájdalmai közepette fián vezette le tehetetlen dühét, a család pedig vigasztalni próbálta őt, Karcsi csak annyit reagált: tudom, hogy anya rákos, és meg fog halni. A döbbent család ekkor szembesült azzal, hogy a fiú mindent pontosan ért, ami körülötte történik, osztálytársai ugyanis elmondták neki. Nyilván ez volt a legrosszabb megoldás és válasz a helyzet kezelésére.

Simkó doktor évente úgy negyven olyan családdal foglalkozik, ahol kiskorú is szemtanúja a végső útnak. Szerinte a legnagyobb hiba, ha a felnőttek tabuként kezelik a várható végkifejletet, ha eltitkolják az igazságot. A kívánatos az lenne, ha a szülők, a pedagógusok a nevelés részeként beszélnének a gyermeknek az elmúlásról már akkor, amikor nincs érzelmi krízis a családban. Ha pedig ez bekövetkezik, a gyermek értelmi szintjéhez szabott és kíváncsiságát kielégítő nyílt kommunikáció nagyon fontossá válik.

Nem ő az oka

“A gyerekkori gyász összetett és bonyolult, az azonban hiba, ha meg akarjuk őket óvni a tragédiáktól. Sokkal inkább abban kell segíteni, hogyan fogadják el a megváltoztathatatlant – mondja a szakember. – A kisgyerekek hajlamosak teórikát gyártani, saját értelmi, érzelmi szintjük szerint válaszokat találni. Egészen kicsiknél általános, hogy az él bennük, nekik jónak kell lenniük. Ha nem tudnak, azt képzelhetik, a mama ezért beteg. Ők a szeretet relációjában néznek mindent, hogy kit szeretnek jobban, kit kevésbé, olykor, ha haragszanak, kívánják azt is, bárcsak a szülő ne is lenne, majd ha a tragédia bekövetkezik, azt gondolják, ők az okai” – folytatja Simkó doktor.

Agyerekek vesztesége ráadásul többrétű. Nemcsak az egyik szerettét veszíti el ilyenkor a kicsi, hanem sok esetben a másik szülője figyelmét, támogatását is. Ha pedig eközben még csak kommunikáció sincs, tabuk képződnek, a gyerek nem tanulja meg a normális megküzdési stratégiákat, csak a hárítást. Így később sem tudja majd kezelni az ilyen helyzeteket. A gyermekkori “szövődményes gyász” az egész életre kiható személyiség- és hangulatzavarokhoz, depresszióhoz, szorongáshoz, pánikbetegségekhez vezethet.

“A kicsi félni fog például a másik családtag elvesztésétől vagy az elalvástól, amit ő azonosít a halállal. Éppen ezért nagyon fontos, hogy minél inkább biztonságot érezzen, életében a kikerülhetetlen veszteségen kívül lehetőleg minél kevesebb változás történjen. A gyászát az is könnyíti, ha az elhunyt után valami kézzelfogható tárgyi emléke marad. Az lenne célszerű, ha ezt maga a beteg adná át, mint valami örökséget, esetleg még korábban ültethetnek együtt egy fát, miközben lehetőség kínálkozik a tényleges búcsúra. Magától a tragédiától azonban nem megkímélnünk kell a gyermeket, hanem mellette állni, éreztetve vele, hogy nincsen egyedül. A szeretet az, ami képes betölteni azt az űrt, amit a szeretett személy elvesztése hagyott.”

Nem kell az okoskodás

Rendesi-Kárpáty Ágnes pszichológus a kamaszok, serdülők gyászmunkáját vizsgálta. Kutatásából kiderül: a búcsú az egyik legfontosabb lehetőség, amit nemigen kapnak meg a fiatalok. Különösen nehézzé teszi a helyzetet, ha elhallgatják előlük a történteket, nem avatják be őket.
„Nagyon fontos a gyerekeket és a serdülőket külön kezelni, ugyanis egészen máshogy élik meg a gyászt. A kamasz életkori sajátossága, hogy dacos, lázadó, sokszor arrogáns, éppen haragban van az egész világgal, de hát ez is a dolga. Eltávolodott a szülőktől, keresi a saját útját. A kamaszok jellemzően nehezen kérnek segítséget a szülőtől, szakemberektől még kevésbé, ők a kortársaikkal osztanák meg fájdalmukat. Csakhogy ez sokszor reménytelen, hiszen ők is hárítanak, ebben az életszakaszukban a legkevésbé akarnak szembesülni az elmúlással. Szorongással tölti el őket, ha tükröt tartanak eléjük, ha kézzel fogható közelségbe kerül a halál, nem pedig csak távoli misztikumként van jelen az életükben, mint olyan jelenség, ami csak filmeken, beteg vagy nagyon idős emberekkel történik meg”- mondja Rendesi- Kárpáty Ágnes.

Az a tanácsa, hogy a szülő menjen utána, sohase hagyja magára a gyerekét, különben súlyosabb lelki problémákkal kerülhet szembe. „Csendes jelenlét. Így foglalták össze legtalálóbban a fiatalok, mi az, ami segíthet. Vagyis a szülő csak legyen ott, biztosítsa a gyereket arról, hogy bármikor nyitott a beszélgetésre, s ha a kamasz nyit és beszél, nem okoskodásra vár, csupán arra, hogy meghallgassák. De a szülő gyakran annyira beletemetkezik saját gyászába, hogy meg is feledkezik arról, hogy van még más is, aki ugyanolyan fájdalmakat él meg, és segítségre szorul”- mondja a pszichológus.

Tapasztalata szerint még nehezebb a kérdés, ha öngyilkosság, esetleg gyilkosság van a családban. Ezt ugyanis még lassabban és nehezebben dolgozzák fel a gyerekek. Vizsgálatai azt mutatják, hogy azok, akik megélték már közeli szerettük halálát, sokkal gyakrabban gondolnak az elmúlásra, foglalkoznak vele, ám sokkal kevesebb félelemmel. „Talán kevésbé rettegnek tőle, esélyük van megtapasztalni, hogy ez is túlélhető, s ha jó megküzdési eszközökkel teszik, valamelyest akár védelmet, lelki erőt is adhat a későbbi veszteségek átéléséhez.”