Az volt a soron következő terv, hogy írok egy cikket a Király utca egyik szórakozóhelyéről. Pontosabban arról, hogy mekkora jelmezes bulit hoztak itt össze. Semekkorát, a cikkből sem lesz semmi, mert ülünk, várunk, de nemhogy jelmezek, még emberek is alig. A második pohár bor után megunjuk, korán van még, úgy döntünk tehát Zsével, hogy hazamegyünk, útközben pedig benézünk azért még a Kolorba. Zsé a szokottnál is folyamatosabban nézi a telefonját, és kiderül, hogy valami új apppal játszik. A Tinderrel. A név ismerősnek tűnik, amikor pedig megmutatja, bevillan, hogy ez az a cucc, ami sokak szerint botrányos, mások szerint szemrebbenés nélkül szexközpontú, abban pedig nagyjából mindenki egyetért, hogy forradalmi. A lényege állítólag az, hogy amikor a környéken nincs sehol egy izgalmasnak tűnő férfi (vagy nő), akkor az ember előkapja a telefont, körülnéz, és kis szerencsével megtalálja online az esti partnerét. Faggatom kicsit Zsét, hogy tényleg annyira szemérmetlen-e a dolog, de ő állítja, hogy semmi botrányossal nem találkozott. Ez meglehetősen ellentmond a hallottaknak, úgyhogy kíváncsi leszek, eldöntöm, a végére járok. A jelmezes cikknek már úgyis lőttek.
Futószalagon érkeznek a pasik
Az app nagyjából minden okostelefonra letölthető, nem kerül pénzbe, viszont pofátlanul a külsőre hajt: legfőbb tájékozódási pont a fénykép. A regisztráció feltétele, hogy fent legyél Facebookon. Az ottani profilfotód egy részét átemeli a program magához, akárcsak az életkorodat, ezzel pedig el is készült az “adatlapod”. Ha ragaszkodsz hozzá, akkor írhatsz néhány mondatot magadról, de semmi szükség rá, aligha olvassák. Beállítom, hány éves, milyen nemű és milyen hatósugárban tartózkodó partnerek jöhetnek számításba, és máris tucatszám kerülnek elém Alexanderek, Joshok, Gáborok és Endrék. A felhasználóknak szemlátomást minimum a harmada külföldi, a többiek egy részéről úgy tűnik, hogy szupergazdag modell, de képviseltetik magukat a pedáns könyvelők is. Viszonylag szigorúan szelektálok, de igyekszem azért nagyjából életszerűen. Úgy tűnik, mintha egy végtelen futószalagról szortíroznék: jobbra húzom annak a fotóját, aki bejön, balra dobom azt, aki nem tetszik. Választani mindig muszáj, enélkül nem juthatok a következő jelölthöz, döntésképtelenség esetén pedig segít a Facebook-kapcsolat: látszanak az esetleges közös ismerősök, a mindkettőnk által lájkolt oldalak, vagyis a közös érdeklődési kör. Csak akkor tudja meg valaki, hogy tetszik nekem, ha én is tetszem neki. Aki gátlásos vagy szégyenlős, annak ez nyilván jó hír, mert megspórolható a direkt elutasítás. És jól jár az is, aki tart a zaklatástól, hiszen kizárólag akkor lehet egymásnak üzenni, ha kölcsönös a tetszésnyilvánítás. Amikor már éppen kezdeném megérezni a hatalom illúzióját a nagy szelektálás közben, egyszer csak elfogy a választék. Úgy tűnik, nincs még túl sok felhasználó. Vagy legalábbis harminc és negyven közti férfiakból legfeljebb száz akad tíz kilométeren belül.
Hogysmint, szia, miújság
A virtuális matatás helyett a valóság közben érdekesebbé válik, így aztán a telefont az applikációval és partnerekkel együtt félreteszem, hazaérve, hajnaltájt nézek csak rá újra, és hopp, tizennégy új “Tinder-párom” lett. Idegesítően béna, hálósapkára emlékeztető ikon jelzi az “eseményeket” – valószínűleg lángnyelvet akarnak vele imitálni, de bár ne tették volna. László egy “hogysmint”-tel, Nagy egy “sziá”-val, Péter pedig egy “hogy telt a napod”-dal indít. Ez a fantáziátlanság lehangol, várok valami izgalmasabbra. Újabb arcok és profilképek kerülnek elő. Egyszer csak meglátom azt a zenészt, akit nem is annyira a slágerlisták, hanem inkább a szilveszteri koncert miatt jegyeztem meg. Az a koncert sokat segített ugyanis, hogy egy friss szakítás ellenére (majdnem) mosolyogva szilveszterezzek. Az emléktől ellágyulok. Bejelölöm őt, hogy megköszönjem a koncertet. És mivel nemigen hat rám a külseje, azt sem bánom, hogy ezt a felütést ő akár alibinek is tekintheti. Az első üzenetem tehát nem kifejezetten rendeltetésszerű. Viszont legalább el tudom küldeni, mivel ő is bejelölt. Válaszol. Válaszolok. Már félálomban fekszem, de azért folytatjuk még egy darabig, eléggé szórakoztató, de ő lemerül, én elalszom, másnaptól pedig nem hallunk egymásról.
Menekülés az ideáltól
Unalmasabb napok jönnek. Lelkiismeretesen bejelölöm, aki tetszik, és egy idő után már azt is, aki nem. Konstatálom, hogy bár új párokban nincs hiány, kezdeményezni csak a férfiak töredékének van kedve. Ha valaki mégis megteszi, hát azzal hamar elakadunk. Mi újság, hogy vagy, nahát milyen hűvös van ma – zömében ez a repertoár. Nem vagyok társalgásfasiszta, de egy ilyen indítás felér egy altatóval.
George aztán felkavarja kicsit az állóvizet. Ausztrál, de évek óta Magyarországon él, üzletember, sokat utazik, és imádja a kutyákat. Jól beszél magyarul, érdeklődő, ráadásul kisebbfajta Adonisznak tűnik a képek alapján. Teljes rohammal indít, egyetlen üzenetbe átlagosan három-négy kérdést zsúfol, közben pedig magáról is mesél. Mire feleszmélek, már arról érdeklődik, van-e gyerekem, tájékoztat róla, hogy neki nincs, randira hív, én pedig sokkot kapok a nagy dózisú közvetlenségtől és lelkesedéstől. A találkozás elől kihátrálok, mivel nem szeretném a valóságban is kipróbálni az alkalmazást, de azért néhány nap múlva folytatjuk a társalgást, mert kíváncsi vagyok, mi történik. Éppen Sopronban üzletel valamit átutazóban. Elmesélem, hogy gyerekkoromban jártam ott utoljára, ő pedig kisétál lefényképezni nekem a főteret. Kedves tőle. Fényképet viszont sajnos nem lehet a rendszeren keresztül küldeni (komoly hiányosság), bejelöl tehát Facebookon, várva, hogy visszajelöljem és elküldhesse a fotót ott. Megnézem a Facebook-adatlapját. Elfog valami visszavonhatatlanul rossz érzés. Legalább fél évszázadnyi falinaptárat lehetne megtölteni a közzétett képeivel, mindegyiken elképesztően szép tengerpartok és naplementék, abból a fajtából, ami annyira undorítóan szép, hogy az embernek még az ellenségei is lájkolják – nála viszont egyedül valamilyen Erika és Edit kedveli az összes fotót. Az albumai kizárólag tájképeket és selfie-ket tartalmaznak, kétségkívül ugyanaz a férfi szerepel ezeken a fotókon, mint aki a Tinderen, de az oldala alapján már-már a tekintetét is hátborzongatónak látom. Megijedek, és inkább nem jelentkezem többet. Néhány nappal később még megkérdezi, hogy hová tűntem, küzd bennem a lelkiismeret-furdalás és a viszolygás, de az utóbbi győz, úgyhogy inkább nem válaszolok.
Nem vacakol, már írja is a címét
Jönnek újabb Tinder-párok, de nagy a csönd. Látom, hogy nincs kibúvó, itt a nőknek is a kezükbe kell venni a kezdeményezést, ha valamit akarnak. Hálás vagyok mindenkinek, aki legalább egyetlen olyan fotót kirak, ami jó kiindulópont lehet egy beszélgetéshez. A sima “helló, hogy vagy” ugyanis társalgási bűncselekmény: nincs az az isten, hogy leírjam. Dávid azok közé tartozik, akiket megszólítok, szóvá teszem az egyik fotón viselt vagány nadrágtartóját. Rögtön válaszol, okos és humora is van, annyira belefeledkezem az órákon át tartó szópárbajba, hogy véletlenül majdnem igent mondok az első Tinder-találkozásra. Aztán rögtön hátra is hőkölök. Nem szeretnék félreértést, őt sem akarom átverni, ezért bevallom neki, hogy nem a szexpartnert keresők közé tartozom. Ő nem igazán érti, miért szükséges ilyesmiről egyáltalán beszélnünk, én pedig nem értem, mit nem ért rajta. Néhány újabb üzenet után utcanév és házszám érkezik tőle, én pedig kissé csalódottan megállapítom, hogy a jelek szerint elbeszéltünk egymás mellett. Hagyom is inkább válasz nélkül az egészet, és megyek a dolgomra. Egy időre elég a tinderezésből.
Unalom, unalom, senyvedés, unalom
Telnek a hetek, zsibbaszt az unalmas és a némán kiváró pasik sora. Azoké is, akik a nőjükkel közösen virítanak a profilképen, na meg persze azoké is, akik helyett nekem kellene irányítanom a beszélgetést, mert képtelenek túljutni a közhelygyűjteményen. Váratlanul újra rám köszön a zenész. Egy hónap csend után megkérdezi, fent vagyok-e Facebookon. Nyilván fent vagyok, elvégre azt használja alapul az applikáció, de ezen inkább nem akadékoskodom, hanem bólintok egyet. Egy szót válaszol: “Start”. Nem tudom eldönteni, hogy ezen sírjak vagy nevessek, de legalább kilóg a sorból, az is valami. Fogalmam sincs, mit művel. Hol vacsorázni hív, hol eltűnik, hol éjjel bukkan fel, hol pedig tőszavakban válaszol. Egyszer találkozunk munkaügyben, összesen néhány perc az egész – oké, gondolom, maradjunk inkább ennyiben. Aztán az üzenetváltás mégis újra elkezdődik, tartalma egyre kevesebb, nyilvánvaló, hogy a dolog inkább kölcsönös unaloműzés. Annak viszont egyre kevésbé érdekes, leszámítva egy-egy jobban eltalált mondatot. Lassan ezek is elfogynak, mindkettőnkből hiányzik az ihlet, persze lehet, hogy titokban ő is újságíró, aki egyszerűen csak tapasztalatot gyűjt. Hát persze.
Kötelezőnek tűnő dramaturgiai fordulat
Már egyáltalán nem vagyok aktív. Nincsenek újabb Tinder-párjaim. A korábbi levelezéseknek a végére értem, új ismeretségeket nem kötök, szóval az app nagyjából csak azért van a mobilomon, hogy emlékezzek a cikkhez az eseményekre. Újra felbukkan a zenész néhány értelmezhetetlen sorral, aztán váratlanul Dávid is, akivel hetekkel ezelőtt majdnem találkoztam, egészen a kiábrándítóan érkező lakcímig. Nagyon gyorsan derül ki, hogy tévedtem. A cím ugyanis nem egy lakásé volt, hanem egy pubé. Oda tartott akkor éppen. Így utólag visszagondolva már teljesen világos, hogy hol értettem félre.
Érthetetlen módon átlépek afölött, hogy ezúttal egy gyilkos “hogy vagy?”-gyal indít. Jönnek-mennek az üzenetek, nagyjából folyamatosan chatelünk, és sorra derül ki, hogy nemcsak rengeteg közös ismerősünk van, de felér egy kisebb csodával, hogy eddig nem találkoztunk. Keresztezte egymást a fél életünk, egyeznek a helyszínek, az időpontok és az emberek. Megnevettet, inspirál, ráadásul napokon át. Érdekelni kezd. El is felejtem, hogy hol vagyunk éppen, és milyen kiábrándító, hogy az applikáción keresztül megy ez az egész. Teljesen kézenfekvő és természetes, hogy találkozzunk, kitaláljuk a helyszínt és az időpontot. A biztonság kedvéért megkérdezem a randi előtti este egy közös barátunktól, hogy nem hasfelmetsző-e az illető. Szerencsére nem, hanem állítólag tényleg jó fej. Nagyjából megnyugszom, amikor pedig eljön a nap, és személyesen bemutatkozunk, már egyáltalán nem is értem, hogy mitől tartottam. Reggelig beszélgetünk. A kanapémon kötünk ki, udvarias távolságban és elképesztően illedelmesen. Az egész megismerkedés pedig valahogy magától értetődőnek, egyértelműnek és helyénvalónak tűnik. Kis híján álomba beszélgetjük magunkat. Jó. Kikísérem az előszobába és megcsókol. Jó. A csók ellenére elköszönünk és mindketten a saját ágyunkba fekszünk le aludni. Nagyon jó.
Három hét telt el. Az applikációt időközben töröltem. Előtte azért körülnéztem rajta: a “párjaim” többsége még aktív, néhányan közben szintén kiléptek. Zsé, aki az egészet megmutatta, még a regisztráltak között van, de megismerkedett valakivel, úgyhogy nem igazán használja az alkalmazást. Nyomulást, zavarba ejtő üzeneteket, botrányt nem kaptam, meglepetést viszont igen: Dáviddal azóta is találkozunk. Volt holdfogyatkozás, meghittség, együtt ébredés, fájdalom. Nincs definíció vagy éppen fanfárok. Sejteni sejtem, hogy mi jön ezután, tudni még nem tudom. De lássuk be, az már úgysem Tinder-kérdés…
|
Kvantitatív eredmény
|
Összegzés: szerintük szexoldal, szerintünk nem
A Tinder-statisztika állítólag azt mutatja, hogy az emberek elsősorban szexpartnert keresnek, pontosabban alkalmi együttléteket. Az első ilyen kalandot állítólag meg is kapják a felhasználók a regisztráció után nagyjából három héttel. Az app tényleg annak kedvez, hogy a lehető legegyszerűbb megoldásokkal szelektáljon mindenki: kor, nem, földrajzi távolság, na meg a fotók.
Rejtély, hogy mi alapján ajánlja fel az app a szóba jöhető partnereket, valószínűleg a megadott paramétereken kívül valami más algoritmust is használ, mivel viszonylag gyakran lehet összeakadni olyannal, akivel van közös Facebook-ismerős, és aki ránézésre nagyjából hasonló hátterű vagy érdeklődési körű lehet, mint az adott felhasználó. Talán ez lehet annak is az oka, hogy nincsenek kellemetlen tapasztalataim.
Kevésbé jó hír, hogy gyakran nem érkezik értesítés az új üzenetekről, az adatlapokon szereplő utolsó belépési dátum értelmezhetetlen (hogyan tud márciusban írni nekem bárki, aki elvileg december óta nem is volt fent?!), és nagy kár, hogy azonnal kell dönteni, nem gondolhatjuk meg magunkat, ha valakit elhamarkodottan töröltünk.
Nem is tudom. Talán az appot tényleg telepíteném, ha éppen nagyon unatkoznék. És ha nem zavarna a felemás érzés és előzetes beharangozás. Meggyőzve végül nem lettem, de egy kísérletet megérhet. A Facebook-ismerősök úgysem látják, ha valaki kipróbálja. Akkor pedig simán elférhet néhány napra az egyébként is applikációkkal telített mobilon.