Mindig gyanús volt, amikor egy férfi arról panaszkodott, hogy bezzeg a nőket csak a pasik bankszámlája és az autójuk márkája érdekli. Nem értettem, hogy vajon csak a nőket nem tartja semmire, vagy magát (és ezzel együtt az egész férfinemet) sem? Igaz, hogy a kőgazdag férfi – cicababa-kombó a bulvárhírek sokszor felbukkanó, megunhatatlan eleme, és nyilván van ilyen is, de az American Sociological Review-ban nemsokára megjelenő tanulmány szerint vajmi kevés a bizonyíték arra, hogy a nők eladják a szépségüket gyémántokért vagy társadalmi rangért cserébe. Ezerötszáz pár vizsgálata után a kutatók azt találták, amit már a rómaiak is tudtak, hurrá: hasonló a hasonlónak örül, vagyis a sikeres férfiak sikeres párt kerestek. Bár a kutatás amerikai, a magyar elit sem különbözik: a befolyásos, sikeres vezetők többsége képzettségben, intellektuálisan vele egyenrangú partnert keres (aki adott esetben még jó nő is, a kettő ugyanis nem zárja ki egymást).
Az, hogy a nők – ha jót akartak maguknak és gyerekeiknek – évszázadokig náluk vagyonosabb férfihoz mentek feleségül, nem amiatt történt, mert született haszonlesők. Hanem mert a férfinak volt vagyona és joga, hogy rendelkezzen efölött. A nőknek mindig dirigált valaki, először az apjuk, utána a férjük. Még ha tiltakoztak is, hogy nem kell nekik az aranyhintó, akkor is hallgass volt a nevük. És ez ment évezredekig!
Ezen kívül a pénz többet jelent önmagánál: megbízhatóságot, tervezhetőséget, érdekérvényesítő képességet, ambíciót… csupa olyasmit, ami valóban nem jön rosszul például családalapításnál – még ha nem is ez a döntő.
Van egy rossz hírem annak, aki azon élcelődik, hogy a nőknek csak pénz kell és csillogás: mindkét nemet lenézi, mert ezzel együtt azt is mondja, hogy a férfiaknak elég, ha valakit egy drága táska áráért cserébe kedvükre fogdoshatnak. Amúgy hiába sikeres és okos, ki a franc akarna vele beszélgetni? Egy duzzadó mell úgy megbabonázza, hogy még az életét is képes leélni egy olyan nő mellett, aki nem jelent többet neki annál a svájci óránál, amit a csuklóján látsz.