A nők teste mifelénk köztulajdon, szerintünk nem túlzás ezt állítani. Láthatjuk lépten-nyomon. Minden hétre jut egy cikk vagy nyilatkozat egy korosabb férfiembertől arról, hogy a nők miatt fogy a magyar, ők tehetnek arról, hogy a demográfiai adatok a reményekhez képest a fasorban sincsenek.
A teherbe esés, terhesség és a szülés mind-mind olyan ügyek, melybe számtalan “jószándékú” megmondóember üti bele kéretlenül az orrát, ha tudja. Befolyásuktól függően csak elvárásokat fogalmaznak meg, vagy épp törvényeket módosítanának, előírnák, hogyan viselkedik egy tisztességes honleány.
Ki ne futott volna bele az alábbi kérdések valamelyikébe: “Ugye szedsz tablettát?” “Mikor szeretnétek gyereket?” “Mikor leszek már nagymama?” “Miért nem szülsz már, az idő csak telik!”, “Sebaj, a következő fiú lesz!” “De ugye két szép kicsi mellett ő már csak becsúszott?” “Ebbe a világba négyet?”
A gyerekvállalás közügy?
Dehogy az! Mégis elképesztő nyomás helyeződik a nőkre. Van ugyanis itthon egy elvárt életpálya, amelyből kilógni tabu. Mindegy, miért nem passzolsz a képbe, biztos lehetsz benne, lesz, aki megszól. Nagyon akar gyereket, de meddő? Ez ma már egy fokkal elfogadottabb, mint régen, de továbbra sem mindenhol lehet ezt felvállalni. Minden tiszteletünk azoké a hírességeké, akik felvállalták: ez nem egy kínos a téma. Különösen azért nem, mert a meddőség egyenlő arányban érinti a nőket és a férfiakat. Nem a nő szégyene, ha nem esik teherbe. De sajnos még hosszú az út, sokan bizony még ma is magukra hagyva és megbélyegzettnek érzik magukat a gyerekért folyó küzdelemben.
“Mi az, hogy nem akar gyereket?!”
Aztán ott a másik oldal. Soha nem akar gyereket? Meg ne merje mondani, mert kénköves eső hullik rá. Persze csak akkor, ha nő. Miért is? Milyen alapon szól bele bárki egy másik ember döntéseibe? Csak mert nők vagyunk? Egy gyereket nem akaró férfi nem megy botrányszámba. Olyan mindig is volt. Az agglegényélet vidám. Na de egy nő miért is mondana le az életadás ajándékáról? Csakis önző dög lehet, más semmiképp – zengi a népítélet. Egy másik felnőtt ember tudatos döntésének elfogadása helyett fejcsóválás. Miért is?
“Vetélés? Megesik az ilyen”
Elvetélt? Talán kevesen gondolnátok, de ez még a meddőségnél is nagyobb tabu. Aki járt már ilyen témájú fórumon, az tudja, egy vetélés, legyen az bármilyen korai, iszonyú terhet ró a nőkre. Magukra vannak hagyva a vetéléseik fájdalmával, gyakran – alaptalanul – bűntudat gyötri őket. Ha itt-ott megsúgják barátnőik, ismerősek körében vagy kismamafórumokon, min mentek keresztül, akkor hirtelen átszakad a gát.
A környezetük azonban sokszor csak legyint, “megesik az ilyen szinte mindenkivel, én is átéltem, nem kell ríni”. Becslések szerint a felismert terhességek mintegy 15 százaléka végződik vetéléssel. Csak nem beszélünk róla. Nem illik? Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy meg sem történt. Szégyen lenne? Aligha. A titok lelkifurdalást hoz, a vetélésen áteső nők csak befelé sírnak, kifelé titkolják, mi történt velük, közben pedig magukat hibáztatják. Nem lenne szabad ennek így lennie. Kibeszélés nélkül az elfojtás marad csak. Ideje lenne áttörni a gátat és kibeszélni, mert fontos.
“Szültél. Oké, de mikor és mennyit? Micsoda?! Abortusz?!”
Abortusza volt? Ó te jó ég, de kár érte, hát milyen csinos fiatal anyuka lett volna, vagy ugyan már, nem fért volna el ott még egy gyerek? 25 évesen szültél? Ráértél volna még! 38 évesen érkezett az első? Ajjaj, inkább nagymamának kellene már lenned! Láttalak, amikor elvetéltem, volt képed mosolyogva a kórterembe lépni, mikor kaparásra jöttél? Hát ember az ilyen? Én nem sírhattam, ott egyikünk sem sírt, de mi elvetéltünk. Az meg…
Hogy lehet, hogy ő is úgy zokog belül, mint te? Nem számít? Dehogynem. Vessük le az álarcokat, vagy legalább lássunk mögé. Tudod, mik az indokai, tudsz bármit is az életéről, a harcáról, a vívódásairól? Ugye hogy nem? Nem a megbélyegzés, hanem a megértés lenne a megoldás. Igen, az abortuszon áteső nők irányába is.
“Ennek meg mennyi gyereke van?!”
Nagycsaládosok ismerik az élményt, milyen az, amikor megbámulják őket az utcán, és sokszor bizony a megjegyzések is félhangosak: “Ennek mennyi gyereke van?!” “Nem tudtak vigyázni?” “Katolikusok?” “Hogy fognak ennyit eltartani?”
Fejcsóválás, félretekintgetések. A buszra felszállni a babakocsival és a két négy év alatti kezét fogni – ebben már alig valaki segít. Gyerekbarát társadalom? Persze, jól hangzik.
Másnak szülsz, vagy magatoknak?
Társadalmunk az alapján ítéli meg a nőket, hogy azok képesek és hajlandóak-e a “megfelelő időben” a “megfelelő számú” gyereket szülni, így a siker mérőeszköze az anyaság lett. A “jó” anyaság. Helytelenül. Nem lehet mások által elénk állított mércék szerint élni.
Több nyitottság és őszinte megbeszélés, kibeszélés kellene. Az anyaháborúk és ítélkezés helyett elfogadás mindenkitől mindenki felé.
Hogy végül senkin ne legyen stigma döntései vagy élethelyzete miatt. Hogy kimondjuk a másikra és magunkra vonatkozóan is:
Épp úgy vagy jó, ahogy vagy. Anyaként is, nőként is.