Nem a dackorszakról beszélünk most, mert akkor szinte várja az ember lánya, hogy mást akarjon az a gyerek. Az tipikusan az a időszak, amikor még az sem jó, ami amúgy jó, és még az is rossz, ami eddig jó volt. Úgy tűnik, az én két nagy lányomnak nem sikerült túljutnia a dackorszakon, 8 és 10 évesen még mindig benne vannak a közepében. Ma már legalább viszonylag ritkán verik földhöz magukat, ezt is lehet fejlődésnek venni. Jól emlékszem azokra a vérzivataros dackorszakos hónapokra, amikor a hisztizés a tetőfokára hágott. Bármilyen apróság kiválthatott belőlük lila fejjel ordítást, ami azért is volt remek, mert mire az egyiknél véget ért ez a időszak, addigra a másik pont belemászott. Éljen a kis korkülönbség!
A legkritikusabb mindig a vásárlás volt. Ha együtt mentünk a boltba, akkor garantált volt, hogy krokodilkönnyes, félórás üvöltés a vége.
Mert nem kaphatott csokit, nem vettem meg a huszadikféle joghurtot, vagy csak mert ő a piros csomagolású szalonnát nézte ki, én meg a kéket raktam a kocsiba. Azt sem tudta, mi az a szalonna, de már hisztériázott miatta. Most már máshogy néz ki egy-egy jól fejlett hiszti, inkább átment borzalmas nagy sértődésekbe és ajtócsapkodásokba az egész. Érzésem szerint nem ritkultak a hisztis alkalmak, de hát ez az én szubjektív valóságom, igazából lehet, hogy már köszönő viszonyban sem vagyok a realitással.
A nyolcévesem rendszerint úgy adja elő a hisztit, hogy jól felhúzza magát előtte. Először csendben kezdi és dödörög az orra alá. Mert ő sosem kaphatja meg azt a plüssállatot. Neki már soha többé nem lesz új plüsskutyája. Hát hogy lehet ilyen egy anya, hogy megtagadja egy szem középső gyermekétől a nyolcmillió-huszonharmadik plüssállatot.
“Nem is szeretsz engem, anyaaa!” – könnybe lábadt szemek, emelt hang.
“Bárcsak más családban élnék!” – hangos, könnyáztatta kiabálás és ajtócsapkodás. Utána már csak az hallatszik a szobájából, hogy “szipphüpp”, ha nem megyek utána megmagyarázni, hogy az élet nem így működik és nem beszélhet így az anyukájával, akkor egész gyorsan el is múlik róla ez a roham.
A tízévesem ennél finomabban adja elő a hisztit, de nem kevésbé hatásosan. Ő érleli magában, ha nemet mondok arra például, hogy számítógépezzen, akkor elsőre csak szájbiggyesztés a reakció. Majd elkezd ostromolni, egy mondatban sűrűn használva az “anya, anyucikááám” és a “kérlek, naaa, légy szíves” frázisokat.
Mivel ő egy csendes, ám annál kitartóbb terrorista, ezért valahogy neki nehezebb is ellenállni.
Ha mégis kitartok amellett, amit megmondtam, akkor viszont ő is eltrappol a gyerekszobába és ajtót csapkod, és bebújik az ágyába, és szem nem marad szárazon. De legalább azt sikerült beléjük nevelnem, hogy ne a fülembe hisztizzenek, hanem lehet a saját szobájukban műsorozni.
Ezzel az állandó elégedetlenséggel viszont kikészítenek. Úgy tűnik nekem, hogy amint teljesül egy vágyuk, azonnal egy másikat kapnak elő, amin lehet kiborulni. Ha egy csokit kapnak, akkor miért nem kettőt. Ha félórát játszhatnak a számítógépen, akkor miért nem egyet. Ha elmegyünk az állatkertbe, akkor miért jövünk el. Ha elmegyünk kirándulni, miért nincs kocsink. Ha kocsival megyünk háromórányi útra, akkor miért megyünk olyan messzire, és miért nem vonattal megyünk, ahol tudnának szaladgálni. Sosem jó, semmi sem jó. Lassan már vágyteljesítő gépezetnek érzem magam, aki mindig elhasal, és sehogy sem tudja őket boldoggá tenni.
Mostanra azonban megvilágosodtam: nem is kell őket boldoggá tennem.
Ezt így kijelenteni talán meredeknek tűnik, de mégis, azt hiszem, én hibáztam azzal, hogy egész idáig mindent annak rendeltem alá, hogy ők boldogok legyenek. Ma már azt gondolom, hogy nekem a lehetőségeket kell megteremtenem ahhoz, hogy boldog legyen bármelyikük is, de helyettük jól érezni magam nem tudom. Olyan ez, mint hogy magukért kell tanulniuk is, én maximum be tudom fizetni nekik az iskolában az ebédet, és itthon tudok csendes tanulósarkot kialakítani nekik a házi feladathoz. De nem vehetem ki a kezükből a ceruzát, hogy szépen gömbölyítsem azokat a betűket.
Egész jól haladok, hogy leszoktassam magam arról, hogy csak az ő kívánságaikat lessem, és reménykedjek, hátha most elégedettek lesznek. A hétvégén már csendes mosollyal tudtam csak szemlélni, ahogy az ötórás állatkertezés után az én középső gyermekem nyafogni kezd egy plüsskoaláért. Végül is, mire egy óra múlva hazaértünk, addigra már abba is hagyta a hisztit. Ez is valami.
Van saját történeted, amit megosztanál velünk? Írd meg nekünk az anyamborogass.blog@gmail.com címre, és mi közzétesszük az anyamborogass.cafeblog.hu oldalon.