Annyiféle történetet hallunk, akár csak a közvetlen környezetünkben is, mind arról szól, hogy elárulva érzi magát vagy a nő, vagy a férfi. De én most csak a női lelket szeretném boncolgatni, mert nemrég történt egy ismerősömmel, hogy hetedik hónapos terhesen az apa fogta magát, és lelépett. A harmadik gyereket várták, tervezték is a kistesót 4 és 2 éves kisfiuk mellé.
Nem volt minden ragyogó és csodálatos a házasságukban, de Erika szemében nem volt olyan borzalmas sem. Úgy fogalmazott, “elvoltak, mint a befőtt, és langyos víz volt”, de azért együtt tervezték a jövőjüket.
Nem voltak nagy kilengések, nagy drámák, sem pozitív, sem negatív irányban. Nem volt tányértörés és kiabálás, volt helyette minden este tévénézés és közös vacsora. Erika azt mondta, hogy tényleg elég unalmasan teltek a hétköznapjaik, és nem nagyon beszélgettek már semmiről, csak a hétköznapi teendőkről. Megvizsgálta ő saját magát, és tudja, hol hibázott. Tudja, hogy szinte sablonos, ahogy elhidegültek egymástól, és ahogy már végül csak a gyerekek köré szerveződött az életük, ők meg valahogy már csak anya és apa voltak, nem nő és férfi.
Hét hónapos terhes volt, amikor feltűnt neki, hogy egyre tovább dolgozik a férje, és egyre többször nem jön haza időben. Megváltozott, sokszor órákig telefonált bezárkózva a dolgozószobájába. Erika gyanút fogott és egy óvatlan pillanatban, “véletlenül” megnézte a férje telefonját. Erre mondta aztán később – már kínjában nevetve –, hogy olyan érzése van, mintha egy elcsépelt argentin szappanoperába lépett volna: a férjének szeretője volt. Kiderült aztán, nem elég, hogy szerető, de ez a hölgy is épp terhes az ő hites urától.
Azt mondod most, hogy ilyen nincs, pedig tényleg van. A következő lépés már nem volt számára kérdés, beadta a válópert, és inkább egyedül készült tovább a szülésre. Összeomlott számára minden, úgy érezte, ez tényleg a világ vége. Majd elhagyta a száját az a mondat, amit már sokszor mondtam én is szakítás és a válásom után is:
“Én aztán soha többé nem kezdek pasival.”
A bizalom összetört, elveszett, úgy érezte nem újraépíthető már mással. És tényleg: vajon van olyan, hogy még egyszer annyira, zsigerből megbízzunk egy férfiban, ha már összetörték a szívünket? Ha már úgy érezzük, hogy ezerszer is beletiportak a lelkünkbe, megaláztak, elárultak, akkor van esélye a következő férfinak nálunk? Vagy inkább úgy döntünk, hogy jobb nekünk egyedül, nincs probléma, ha nincs férfi. Mennyi kell ahhoz, hogy elveszítsük végleg a bizalmunkat?
Vannak olyan helyzetek, amikor annyira összetörik a bizalom, hogy már nehéz visszatérni. Amikor elcsattan egy pofon vagy több. Amikor kiderül, hogy másik nőhöz jár. Amikor már hatszázadszorra ígéri meg, hogy nem fog inni. Amikor a közös kasszából folyamatosan tűnik el a pénz, ki tudja, hova. Amikor nem fizeti be a számlákat, hanem elteszi zsebre a rezsit. Amikor elárverezik csendben a lakást a fejed fölül, mert ő eldrogozta a hiteltörlesztést.
Túl sokan, túl sok ilyen történettel állnak elő. A bizalom pedig minden egyes esetnél elillan, a következő párkapcsolatba már bele sem megyünk, vagy ha igen, fenntartásokkal. Sem lelkileg sem testileg nem tudjuk odaadni magunkat teljesen. Mit tegyünk, ha ez történt velünk?
Bibók Bea párkapcsolati tanácsadó, szexuálterapeuta válaszol
Erika egyedül maradt hét hónapos kismamaként, ami óriási törést jelentett az életében. Ebben az esetben a kapott élethelyzet embert próbáló, és az első, dühös és védekező reakció valóban az, hogy nem kell férfi többé, nem akarok párkapcsolatban élni, nem akarom ezeket a fájdalmas érzéseket egy újabb csalódás során átélni. Azonban, ha a szakítást és csalódást jól sikerült feldolgozni, akkor jobb önismerettel, egy nehéz tapasztalattal gazdagodva már más szinten éljük az életünket, képessé válunk arra, hogy bízzunk. Ehhez azonban az kell, hogy a párkapcsolati veszteséget feldolgozzuk.
- Ennek az első fázisa a tagadás, amikor szembesül a személy a veszteséggel, és nem akarja elhinni.
- A második a kontrollált szakasz, amikor az ottmaradt végzi a napi teendőit ugyan, de nincs jól, vannak, akik passzívak ilyenkor.
- A harmadik szakasz a düh és harag, amiben a felelőst keressük, rosszindulatúak vagyunk a másikkal, a tehetetlenség érzése jön elő. Ekkor utálják a felbukkanó harmadik személyt, akit minden rossz okozójaként definiálnak. Ha önmagukat hibáztatják – mert rájönnek, hogy követtek el hibát –, akkor jön a bűntudat érzése.
- A negyedik szakasz az elkerülő és kereső magatartás, amikor vágyik is vissza az exéhez, de azt is kívánja, hogy bárcsak soha többé ne tudna róla semmit. Ekkor érzelmi hullámvasúton érzik magukat azok, akiket elhagyott a párjuk. Már megjelenik az új élet vágya, az elhagyott fél már el tudja magát képzelni mással is, de még ott van az az érzés is, hogy valójában a párjára vágyik.
- Az ötödik fázis, amikor már képes kontrolláltan gondolkozni a tönkrement kapcsolatáról, az exéről, a veszteségről, de még nagy fájdalommal jár mindez.
- A hatodik fázis a kialakult élethelyzet elfogadása és a külvilághoz és önmagához fűződő új viszony kialakításának szakasza, amiben az elhagyott személy képes a megfelelő, a szituációhoz alkalmazkodó életvitelre.
- A hetedik, az utolsó fázis a gyászfeldolgozás utolsó szakasza, amelyben képes az elhagyott fél szeretettel gondolni expárjára, levonni a tanulságokat, és már el tudja képzelni azt, hogy majd egy új párkapcsolatban valósítja meg mindazt, amit az előzőben nem sikerült.
Abban az esetben, ha az elhagyott fél azonnal beleugrik egy új párkapcsolatba, nem éli meg a fájdalmat, a dühöt, az elutasítottság érzését, netán a bűntudatot, haragot és szomorúságot, akkor nagy valószínűséggel szorongani fog az új párkapcsolatában is, tehát félni fog attól, hogy mikor hagyják el őt. Ha viszont a gyászfolyamat befejeződik, akkor jobb önbizalommal, érettebb személyiséggel, nyitottan és odaadóan lesz képes jelen lenni az új kapcsolatában. Ha a gyászfolyamat megakad, vagy nagyon elhúzódik, érdemes szakember segítségét kérni.
A bizalom tulajdonképpen bátorság.
Akkor vagyunk képesek bízni, ha tudjuk önmagunkról, hogy becsapottság esetén is tudjuk kezelni a helyzetet, és feltételezhetően fel tudunk állni belőle, ha erősnek érezzük magunkat, és tudjuk önmagunkról, hogy fel tudjuk dolgozni a sérelmeket, ha nem attól rettegünk egy kapcsolatban, hogy mikor kapunk újra sebeket. Ám nagyon fontos, hogy ismerjük és képviseljük a saját határainkat, és ne mindenáron maradjunk benne olyan kapcsolatban, amiben nem kapjuk meg a számunkra fontos dolgokat. Ez szintén önismereti munkát igényel, hiszen csak akkor tudjuk képviselni a határainkat, ha ismerjük is.
Minden embernek szüksége van egy belső biztonságra és bizonyosságra, ez egy védelmi rendszer is egyben. Kitartó önismereti munkával érhetjük el. Mintha ezt mondanánk: “Ha velem vagy, nagyon jó, nagyon örülök neked, hiszen biztonságot adsz nekem, de ha elmész, én akkor is biztonságban maradok, mert képes vagyok egyedül is jól érezni magam.”
A megélt fájdalom is egy fontos tapasztalat, ami minden embernek tanít valamit. Ha a gyászfolyamat befejeződik, és ebből a folyamatból képesek vagyunk önmagunkról tanulni valami újat, akkor a következő kapcsolatban nem lesz nehéz bízni önmagunkban és a másikban sem.