“Amikor elvetéltem, valami megszakadt bennem.  Azóta sem találok magamra”

Lauráéknál minden úgy kezdődött, mint a mesében

“Zsoltival mindig vágytunk egy kisbabára, már az első szerelmes időszakban megfogalmaztuk, hány gyereket szeretnénk. Mindketten elég hosszú, nehéz időszakot hagytunk a hátunk mögött, mire eljutottunk oda, hogy valósággá válhasson mindez. Egyetem, lakáskérdés, munkahelykeresés, aztán végre azt éreztük, jöhet a baba. Adtunk időt magunknak, nem görcsöltünk rá, csak szerettük egymást, és vártuk, hogy a maga természetességében megfoganjon a mi kisbabánk. Hamarosan pozitív eredményt mutatott a terhességi teszt, és nagyon boldogok voltunk. A jó hírt csak nyolc hét után osztottuk meg a szülőkkel, akik szintén nagyon örültek neki. Vártunk, tervezgettünk, már neveket is választottunk. Persze még óvatosan, hiszen tudtuk, az első időszakban még bármi történhet” – meséli a 31 éves Laura.

“Elképzeltük, hogy ha kislányunk lesz, akkor Fanni lesz a neve, ha kisfiú, akkor Milán. Mivel Zsolt testnevelő tanár, az ő életében mindig is nagyon fontos volt a sport. Ő nagyon sokat emlegette azt, hogy szeretné, ha korán, már egész kicsi kortól úszni hordanánk a gyermekünket. Én meg leginkább arról fantáziáltam, hogy milyen jó anya leszek, és kicsit féltem is attól, hogy képes leszek-e majd az anyaságra. Pergett előttem a film, hogy mit nem szerettem kicsi koromban az anyukámban, és azt éreztem, hogy ezeket a hibákat én nem követhetem el.

Aztán jött a vér. A véget nem érő vérzés, a félelem és a rettegés.

Rohantunk az orvoshoz, miközben valahol mélyen éreztem, elvesztettem a babát.  Fájt, nagyon fájt a lelkemnek, annyira, hogy a testi érzésekre nem is emlékszem. Gyorsan történtek az események, kórház, orvos, ultrahang, aztán be a műtőbe és kikaparták a magzatot. Az egész olyan váratlanul és megcáfolhatatlanul történt! Amikor felébredtem, csak az űr tátongott a lelkemben. Tudtam, hogy visszavonhatatlanul megszakadt bennem valami, amikor elvetéltem, azt éreztem, hogy nem bírom elviselni, hogy nincs a hasamban a kisbaba. Marcangoló bűntudatot éreztem, hogy bennem van a hiba. Kérdéseket tettem fel magamnak, amiket képtelen voltam megválaszolni, hogy miért kaptam mindezt a sorstól.

Zsolti próbált vigasztalni, de nem sok sikerrel járt. Azt éreztem, ő nem élheti át mindazt, amit én. Ő nem hordta a szíve alatt a kicsit, az ő teste nem volt kapcsolatban vele.

Amikor vigasztalt, dühös voltam rá. Amikor meg nem vigasztalt, akkor azért haragudtam. Egy űr tátongott a lelkemben, és hiába győzködtem magam, hogy lesz még babám, nem adott megnyugvást ez a gondolat. Hiányzott a babavárás, a sok álom és elképzelés hirtelen mind-mind semmivé foszlott, csak a marcangoló fájdalom maradt hátra.”

Laura megfogalmazta azokat az érzéseket, amik a vetélés után elöntötték. Az előzőleg megélt és elképzelt jövő hirtelen szertefoszlott. Sokszor az anyák úgy érzik ilyenkor, hogy nem érdemlik meg a gyermeket, vagy hogy a vetélés egyfajta büntetés. Keresik a válaszokat, amiket senki nem adhat meg nekik. A vetélés után nagyon intenzív veszteségélményt éreznek, és ugyan fantáziájukban már ott lehet egy következő próbálkozás esélye, de a gyász még nagyon igénybe veszi őket ebben a szakaszban. Gyötrő álmok, sírással teli éjszakák szólnak a veszteségről. Sok esetben az elvesztett baba nagyobb gyermekként tér vissza álmukban, ami a gyászfeldolgozást segíti ugyan, de intenzív érzéseket generál. Nehéz időszak ez egy anyának, hiszen tudja, hogy talpra kell állnia, rendbe kell jönnie ahhoz, hogy egyáltalán gondolni tudjon egy újabb terhességre. Sokszor azt élik meg ilyenkor a nők, hogy a környezet nem tud osztozni a fájdalmukban.

“Zsolti egy ideig türelmes volt velem, de aztán azt éreztem, már terhére vagyok a sok sírással. Egyedül maradtam a gyászommal, egy idő után már neki sem mertem mesélni az érzéseimről.

Amióta elvetéltem, nem találok magamra. Már a környezetem régen elfelejtette, én még mindig hibáztatom magam, és nem tudok túllépni rajta. Nem alszom, és sírok, ki vagyok merülve. Mindig azt számolgatom, most mennyi idős lenne a gyermekünk.”

A magzat elhalását kész tényként, váratlanul kapja az édesanya. Kérdéseket tesz fel önmagának, hogy vajon miért kapta ezt a sorstól, mit tett rosszul, amiért ezt a büntetést érdemelte. Hiszen ő akarta ezt a babát, és nem ő döntött arról, hogy elvetesse. Azonban a váratlansággal, a hirtelen jött veszteségélménnyel keményen meg kell küzdenie, majd ezt követően talpra kell állni ahhoz, hogy újra képesnek érezze magát egy újabb baba vállalására. Le kell küzdeni a félelmet, hogy vajon a következő várandósság hogyan fog alakulni. A vetélő nők sokáig nyugtalanságot éreznek, hiszen a következő babavárásnál is félnek a komplikációktól. Csakis akkor nyugszanak meg, ha már megszületett a gyermekük. Miközben a veszteség feldolgozása zajlik, fontos, hogy támogatást érezzenek a család részértől. Sokat segít, ha van, akinek feltétel nélkül el tudják mondani a nehézségeiket, az érzéseiket, mert csakis az empátia tud segíteni ebben az esetben.

Linda egyéjszakás kaland során fogant meg. Azonnal tudta, hogy nem akarja megtartani a gyereket, ez nem is volt kérdés számára.

“Amikor megláttam a terhességi tesztet, kiborultam. Féltem tőle, hiszen elvesztettük a fejünket és nem védekeztünk. Mivel mesélt már az anyukám arról, hogy ő is nagyon könnyen fogant meg, nagyon féltem a teszt eredményétől. Volt is alapja a félelmemnek – pozitív lett. Nem teketóriáztam, elmentem az orvoshoz, és azt akartam, hogy minél hamarabb vegyék el a gyereket. Mintha nem lettek volna érzéseim, annyira hajszoltam az abortuszt. Aztán amikor közeledett az időpont, akkor nagyon megviselt az egész. Elgondolkoztam, hogy mit teszek, és attól is féltem, hogy többé nem lehet gyerekem. Amikor ez eszembe jutott, nagyon erős bűntudatom volt, rossz volt belegondolni, hogy esetleg nekem soha többé nem lehet kisbabám.

Szeretem a gyerekeket, de most nem volt itt az ideje. De mindennap eszembe jut, amit tettem. Ráadásul senkivel sem osztottam meg a történetet.

Anyukám sem tud róla, hiszen nagy csalódás lenne az ő számára, de biztosan tudom, hogy így is mellém állna. Most attól félek állandóan, hogy később, amikor majd szeretnék gyereket, akkor kiderül, hogy nem lehet. Az orvos próbált megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van velem testileg, de mindig félni fogok, és úgy érzem, csak akkor engedem majd el a félelmemet, ha már lesz egy egészséges kisbabám. A lelkem is vágyik rá, de nem most, és ebben éppen ez a tragédia” – meséli a 21 éves Linda.

Klára arról mesél, milyen érzések kavarogtak benne, amikor a várt kisbabájuknál genetikai rendellenességet diagnosztizáltak. Dönteniük kellett, hogy megtartsák vagy elvetessék.

“Nekünk egy olyan baba sorsáról kellett döntenünk, akit nagyon szerettünk volna, és már nagyon vártunk. A kis Brunó volt minden vágyunk a férjemmel. Elég sokat küzdöttünk érte, nem volt egyszerű teherbe esnem, már évek óta próbálkoztunk. Óriási traumaként ért az, hogy a kicsi beteg a hasamban. Emlékszem, összeroskadtam, fizikailag fájt a hír. Elájultam, még szerencse, hogy a párom ott volt velem, amikor közölték a rossz hírt. Nem tudtam, mit tegyünk. Akartam a gyermeket, nagyon meg akartam tartani, de tudtam, nem vagyunk képesek ilyen teherrel együtt élni, és nem tudható, hogy milyen minőségű és mennyire hosszú életet kap a Földön a kicsi. Meghoztuk a fájó döntést Balázzsal, a férjemmel, és elvetettük a babánkat.”

Ebben a helyzetben a szülők úgy érzik, nem lehet jó döntést hozni, számukra egyik döntés sem elfogadható. Vágytak a kisbabára, dédelgetett álmuk volt egy kis jövevény, talán már azt is elgondolták, hogy milyenek lesznek majd az együtt töltött évek. Ezek után azt kimondani, hogy “azt választom, vegyék el a gyermekemet” az anya számára egyenlő a megsemmisüléssel. Innen felállni és hinni abban, hogy lesz még egy egészséges gyermekem, óriási munka. A gyász szakaszain túl kell jutni, emellett a döntés miatt kialakult bűntudatot is fel kell dolgozni.

“Soha nem gondoltam, hogy létezik ilyen kín, mint amit én átéltem utána. Büntettem magam, amiért megtettem. Megbetegítettem magam, sírtam állandóan, és nagyon lefogytam. Minden babás anyára haragudtam, és állandóan tombolt bennem a kérdés, hogy miért pont mi? Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Ez jó néhány éve történt már, és emlékszem, egy idő után mindenkinek elege lett a sirámaimból. Türtőztetnem kellett magam, legfeljebb a barátnőimnek mondhattam el az érzéseimet. De aztán azt is láttam, hogy nekik is elegük lett belőlem. Nehezen álltam talpra, évekig tartott. Van már egy egészséges gyermekünk, Máté, aki nagyon boldoggá tett minket, de a kis Brunó is a lelkünkben él, ő is a miénk.”

A család és a barátnők ugyan empatikusak és érzelmi támogatást tudnak nyújtani, de egy idő után sok esetben nem értik, hogy az anya miért nem tud túllépni a traumán. Azonban egy közösség, vagy önsegítő csoport – ahol mindezt ki lehet beszélni – érzelmi támogatással segítheti a gyógyulási folyamatot.

Egy ilyen támogató közösséghez csatlakozott emberek úgy érzik, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal. Amikor rájuk tör a fájdalom és a hiány – és egy kívülálló embernek nem merik elmondani a fájdalmukat –, akkor a csoporton belül mindig meghallgatásra és megértő szívekre találnak.