Aztán a kislány nagylány lesz, fiúkkal ismerkedik, és folyamatos csalódás éri: a fiúk nem udvariasak, nem mentik meg őt, inkább meghúzzák a haját. Aztán elmegy továbbtanulni és még több csalódás éri… Mert a fiúk, férfiak csak repülnek virágról virágra, az élet egy nagy buli.
Aztán elvégzi az egyetemet, és végül találkozik valakivel. Ő már kicsit hasonlít az igazira. Összeköltöznek, együtt élnek, és aztán néhány év múlva a férfi bejelenti, hogy van valakije (ez még a jobbik eset, mint amikor a nő jön rá). A nő egyedül marad. Először hisztizik, majd a világot hibáztatja, majd a másik nőt. Aztán a férfit. Ezután saját magát, és megfogadja, hogy soha többé nem akar szerelmes lenni… És hogy senkiben nem akar bízni többé. Hogy ki a hibás? Erre nincs konkrét válasz.
Álmainkban ilyenek a férfiak
De egyvalami biztosan gátol bennünket, nőket abban, hogy boldog párkapcsolatban éljünk: kislánykorunkban belénk kódolták, hogy tökéletesek vagyunk, és számunkra csak az a férfi jöhet számításba, aki a leggazdagabb (lásd királyfi), akinek a legnagyobb a… birtoka (vagyis legalább saját lakása van és a palotában egyedül tengeti életét), akinek papírja is van arról, hogy a legokosabb (lásd diploma). Akinek jó presztizsű munkája van (mondjuk egy mérnök, egy orvos, vagy épp egy jogász jó választás lehet)… Ja és még a kinézetéről nem is beszéltünk: legyen erős, aki meg tud védeni (járjon edzeni), és legyen jó magas, mert hogy néz már az ki, hogy alacsonyabb nálam! Ja és ne legyen sörhasa, mert az igénytelen. Igen. Álmainkban ilyen férfi képe jelenik meg.
De mi van, ha nem orvos, hanem mondjuk “csak” ápoló, nincs mérnöki diplomája, viszont nagyon szuper művezető, vagy éppen nem jogász, hanem valami ügyintéző… Ha nem 185 cm magas, csak 170? Ha csak albérletben lakik? Ha bármi “hibádzik” az elképzelt Királyfinknál, akkor már nem is ő az igazi?! Miért ragaszkodunk az álmainkhoz ennyire? Miért nem választjuk inkább a boldogságot?
A folytatásért kattints a Dundi angyal caféblogra!