Az ember felmegy a Facebookra, lejön a Facebookról, majd fel, majd le, naponta többször is. Megszokja, hogy ugyanannak a háromszáz-egynehány embernek az ügyes-bajos dogait nézegeti. Ők az ismerősei. A legjobb ismerősei? A legfontosabb emberek az életében? A szívéhez legközelebb állók, akikhez sok köze van/volt/lesz? Nem feltétlen. Sok esetben a leges-legfontosabb néhány ember egyáltalán nem ismerősünk. A két történetünk párhuzamosan fut: vannak a nyugalmas, a képbe beleférő, legális és fájdalmat nem okozó, felszínt karcolgató ismeretségeink, meg persze a családtagjaink: ők népesítik be személyes Facebook-oldalunkat. És vannak ők. Ők, akiket nem jelöltünk be, akik nem jelöltek be minket. Vagy tán egyszer régen igen, aztán valamikor, valamelyikünk visszavonta a dolgot. Nem akarunk virtuális világunkban lépten-nyomon olyan szempárokba botlani, amiknek a látványa túl sok mindent idéz fel. Jót, rosszat… mélyet. Vagy épp mélyen eltemetettet.
A nem bejelölés olykor a legmélyebb kapcsolat két ember között.
Ha úgy tetszik: vallomás. Valami olyasmit jelent: túl fontos voltál, vagy, leszel. Még ha már nem is létezik az a két ember, akik akkor voltunk, és még ha látni sem bírjuk azt a kettőt, akik azóta lettünk.
Szóval lépegetünk fel-le a Facebookra, Facebookról, akár háromszázhatvanöt, hétszázharminc napon át, és eszünkbe sem jut bármi mást tenni azon az oldalon, mint engedelmesen elolvasni a nekünk járó, magunkra szabott legfrissebb megosztásokat.
Aztán eljön egy nap, egy hülye pillanat, és ki tudja, milyen sugallatra, de valami merőben eltérőt teszünk. Rákeresünk valakire. Sőt, Valakire. A dolog addiktív, valahogy úgy működik, mint mikor az absztinens iszik egy kortyot, aztán már úgy van vele, innentől mindegy, és berendel még három kör piát. Ha megvan a Valaki, akkor jöhet a Valaki valakije, aztán további valakik meg Valakik. Izgalmas nyomozás, amiben a fő bosszúságot az jelenti, ha a program nem mutat meg MINDENT, szemérmesen csak egy-egy fotót, egy-egy születési időt, munkahelyet, aminek nyomán aztán el lehet indulni. Az ilyesmi egyébként nőknek való: bámulatosan tudunk következtetni a legkisebb jelből: komplett élettörténetek állnak össze abból, hogy kinek ki az ismerőse, kik vannak fent azonos vezetéknévvel, aha, akkor ő lehet az öccse, akinek a lakásából akkor felhívta azt a másik nőt… és hasonlók. Önkínzó műfaj, de érdekes.
Most egy alesetről szeretnék írni, talán átéltétek már. Ebben a bizonyos Valaki egy olyan férfi, akivel jártál. Jellemzően úgy egy-három éven át, vagy ha tovább húzódott, akkor amolyan hol együtt-hol külön típusú kapcsolat lehetett – persze nem miattad. TE mindig is tudtad, mit akarsz. Őt? Dehogy. Azt szeretted volna, ha ő akar téged. Ha nagyon akar. De ő csak kicsit akart. Szerette, ha vele vagy. Szerette veled a péntek estéket. Meg a szombat, meg a vasárnap, a hétfő, és így tovább estéket, de ezek az esték sosem álltak össze egy hétté. A heteket már nem szerette veled (bár ezt csak sejteni lehetett). Sokat ettetek, ittatok, utaztatok és főleg aludtatok együtt. De semmiképpen nem éltetek együtt.
Te tervezgetted magadban, hogy is lenne az, ha, de rá nem kérdeztél soha. Isten ments, még válaszolt volna.
Arról se faggatóztál, hogy merre tart a kapcsolatotok, egyrészt tudtad (hogy merre nem), másrészt ilyet csak béna csajok tesznek béna sorozatokban. Attól még érzékelted a nem annyiszort, nem úgyot, és a nem annyirát. Hogy hív, de nem annyiszor. Hogy bemutat, de nem úgy. Hogy megölel, de nem annyira. Hogy boldog vagy, de nem.
Sosem tudtad, végül is megértő legyél vagy dühös. Türelmes vagy erélyes. Nyílt vagy óvatos. A barátnődnek nagy vehemenciával magyaráztad, hogy rohadtul eleged van abból, hogy újra és újra felhív, már egész jó minden, de aztán semmi. A szüleinek bemutatott, de nem ad kulcsot. Sokszor alszol nála, sokszor alszik nálad, de másnap általában más dolga van. Olyan, amit tőled külön kell csinálnia. Azt mondja, igen, el tudja képzelni, hogy egyszer gyereke legyen, de inkább elharapná a nyelvét, mint hogy azt mondja: gyerekünk. Azt viszont nem hagyja, hogy elmenj. Ha összevesztek, legkésőbb egy hét múlva ugyanott vagytok. Egymás karjában.
Szóval dühös voltál rá, hogy csak él bele a világba, hogy ennyire nem tervez, hogy fogalmad sincs, valójában hányadán álltok. Úgy érezted, rabolja az idődet, és hogy neked ennél több járna ennyi idő után. Mégsem mondtad neki, hiszen valahol azért tisztában voltál vele: semmi nem “jár”, senkitől.
Ha mégsem álltad meg, és a magad finoman erőszakos módján tapogatózni kezdtél, valami olyan homályosságot kaptál az arcodba, hogy “még nem áll készen rá”, vagy “nem tudja, hogy neki ez való-e”, vagy még rosszabbat: “nem tudom, nem tudom”.
Végül elkönyvelted, hogy hiába van rád olyan nagy hatással, hiába olyan a kémia, amilyen, ez egy tétova, gyáva pöcs, akivel sose lesz ennél több. Sosem fog eléd állni, és határozottan kinyilvánítani, hogy akar téged. Még eltarthat ez a kellemes lötyögés évekig, de ennyi. Hát isten ments. Aki harmincegynehány évesen sem tudja magát elhatározni, aki képtelen elköteleződni, megkomolyodni, aki ennyire fél minden felelősségtől, aki képtelen a monogámiára, az menjen.
Szórakozzon mással, neked drágább ennél az időd, meg ami méri, az az istenverte biológiai óra.
És fájó szívvel, de megváltál az (általában) szépfiútól. Az ilyenek szeretőnek valók, nem férjnek.
Egy hét múlva már nem sírsz.
Két hét múlva kimondottan felszabadult vagy.
Négy hét múlva boldog: tudod, hogy jól döntöttél. Megszabadultál egy pasitól, aki bármilyen vonzó is, képtelen komoly kapcsolatra. Többé felé se nézel.
Kivéve… kivéve abban a bizonyos pillanatban, amikor megszáll a kisördög, és rákeresel a Facebookon. Általában úgy másfél-két év múlva. És a következőket látod. Megváltozott a vezetékneve. Kettő van neki. Mi?! Mi a… szent szar van itt? Dobogni kezd a szíved. Mész a fotókra, nem bírod kivárni, amíg betölti a rohadt gép. Szőke csajjal. Mi az isten? Rákeresel a másik vezetéknévre, szerencsére ritka. Szép a nő. Lássuk a fotókat. Nem kell soká kutatnod, hogy meglásd az esküvői képet. Bingó. A srác megnősült. A házasságra alkalmatlan srác. Az elköteleződni képtelen. A komolytalan. Jó esetben gyereke még nincs. Illetve… basszus. És innen már kitalálhatjátok.
Lányok, sajnos be kell látnunk,
van az a nő.
Van az, akinek a kedvéért az a pöcs már nem is olyan pöcs. TE azt váltottad ki belőle. VELED teszetosza volt. VELED határozatlan volt. De most végre rájöhetsz: nem arról volt szó, hogy “még nem tartott ott”, hanem veled nem akart soha ott tartani. Kérdés persze, hogy ezt mi a fenéért nem tudta megmondani? Mert azért dugni jó volt veled? Kényelmes magyarázat lenne, de szerintem nem erről van szó.
1. Ő sem tudta biztosan
Akkor veled volt, és nem volt veled rossz, de valahogy… mégse volt veled boldog. Most már, hogy boldog valakivel, most már tudja, amit akkor csak sejtett, hogy veled nem volt az.
2. Nem olyan, mint te,
aki könnyen túllép bárkin, aki elsőre “nem üt be”. Hányszor koptattál le mindenféle lúzereket, akik próbálkoztak nálad? Akik barátnak jók voltak, de többre nem? Érdekelt, hogy fáj nekik vagy sem? Nos, lehet, hogy ők ugyanúgy érezték magukat, mint te a te sztoridban.
3. Nem akart megbántani
Te milyen szöveggel szoktál szakítani? Mondtad-e már valakinek, hogy nem vagy nekem elég jó, nem talállak elég izgalmasnak, okosnak, humorosnak? Ugye, hogy te is inkább azt mondtad: “ööö… nem tudom… pedig tényleg jól érzem magam veled… valami mégis mintha hiányozna…” ilyeneket hadováltál, esetleg még valami szikráról beszéltél, ami “nincs meg”. Nos, ez is természetes: nem akarunk megbántani másokat. Pontosabban… nem akarjuk magunkat baromi kellemetlenül érezni amiatt, mert épp megbántunk másokat.
És talán mindez jó is így. Legyünk hálásak neki, amiért nem hazudott jobbat – ezek szerint neki volt igaza. Mert teljesen mindegy, hogy valaki miért nem lett a társunk végül, azért, mert “kevésnek” találtuk magunkhoz, vagy mert idegesítően nem bírta elhatározni magát. Valakinek azóta ő a világ legjobb pasija, és valakit a világ legjobb nőjének tart. Nem téged, mint ahogyan nem is vagy az. Neki. De ez még mindig nem mond semmit a te valódi, és amint látod, nagyon is relatív értékedről.
