Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor az alig 7 éves Misi hirtelen visszafojtotta lélegzetét, teste megfeszült, feje mélyvörös lett, és elkezdett remegni. Majdnem szívleállásom lett, hirtelen nem tudtam, mi lelte, aztán amikor odarohantam mellé, észrevettem, hogy a gyerek egy ártatlannak tűnő Tom & Jerry-s internetes játékkal vesződik, a sokadik sikertelen próbálkozás pedig, hogy Tom agyonüsse Jerryt, dührohammal zárult.
Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, a számítógép nem lehet megoldás arra az egy órára, amíg én főzök. Nagyon megijedtem, és ettől a perctől kezdve úgy tekintettem a rozoga asztali gépre, mint valami veszélyes, alattomos kártevőre, amiről ugyan nem tudok sokat, de éreztem, hogy nagy bajok forrása lesz. Igazam lett! Bár az öreg gép pár hónap múlva megadta magát, Misi kapott egy szuper tabletet a vasárnapi apukájától, aki telepakolta a kis szerkezetet sok-sok színes, izgalmas játékkal – engem pedig magára hagyott azzal a feladattal, hogy szabályozzam a modern kütyü használatát.
Mindennek két éve már, a feladat pedig meghaladta a képességeimet: a kék kis lapos eszköz túljárt az eszemen, rövid idő alatt izgalmasabb lett bármelyik játéknál, szabadidős programnál, a legpöttyösebb labdánál, a legmagasabban szárnyaló sárkánynál, a legnagyobb állatkertnél, a legújabb mozinál, a legszínesebb mesénél, a legvagányabb pecázásnál. Semmi, de semmi olyat nem tudtam mutatni Misinek, amivel huzamosabb időn keresztül fenntarthattam volna az érdeklődését. Minden játék vége az lett, hogy “Anya, tabletezhetek kicsit?”.
A végén már mindegy volt, hogy napi 30 perc volt a megengedett idő, mindegy volt, hogy 20 perc kötelező sporthoz kötöttem az online játékot, bármire hajlandónak bizonyult azért, hogy játszhasson. A kardomba akkor dőltem végleg, amikor kettesben elutaztuk egy hétre Londonba, és a szuper programok helyett ő már délben azt kérdezte tőlem, hogy mikor érünk vissza a szállásra. Tudtam, kicsi fejébe befészkelte magát az utolsó játék, amit nem tudott befejezni.
Néztem az arcát, ahogy megvilágítja a színes képernyő, ahogy testtartása megfeszül a koncentrációtól, ahogy ajkát harapdálja, ahogy kitágulnak a szemei az eksztázistól, ahogy türelmetlen lesz egy sikertelen kör után, ahogy nekivágja a párnának a készüléket. Ez volt az a pont, amikor tudtam, nem babra megy a játék: a gyerekem függő.
Nagyon elkeseredtem, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy egy olyan eszközzel van dolgom, amit magam sem ismerek. Talán a bekapcsolással még boldogulnék, de azok a játékok, amikkel Misi játszik, nekem már túl magasak. Még aznap este nagyot beszélgettünk játékokról, internetről, függőségről. Meg akartam érteni, mi játszódik le a fejében, milyen az a világ, amelyben játék közben él, mikre gondol, miért várja. Megmutatta nekem, mi az a MineCraft, az Angry Birds, és még jó pár olyan játék, ami nekem olyan gyors és fárasztó volt, hogy hamar beleszédültem – mindenesetre egy lépéssel beljebb voltam a megértésben.
Amikor hazaértünk, hatalmas lendülettel vetettem bele magam a szakirodalomba, és minden, de minden létező anyagot elolvastam arról, hogyan tudom okosan megreformálni a tablethasználatot, végül pedig Scheili Adél iskolapszichológustól kértem tanácsot. Vele gyűjtöttük össze 10 pontba mindazt, amivel elkerülhetjük, hogy gyermekünket beszippantsa az okoskütyük világa.
1. Megelőzés
Határokat kell szabni mind időben, mind a tartalommal szemben: ha a gyermek már piciként megszokja az ingeráradatot, később elkerülhetetlenné válik a számítógép mértéktelen használata. Ha azt szeretnénk, hogy a gyermekünk jó dologra használja az internetet, akkor mi sem ülhetünk órákat a lövöldözős játékok előtt. Így nem lehetünk hitelesek a gyermekünk előtt. A kezdetektől fogva fontos, hogy a szülő az internet előnyös oldalait mutassa meg a gyereknek, például rendezzen családi “kutatóversenyt” (feladatlappal és a kérdésekre interneten fellelhető válaszokkal), akár stratégiai és készségfejlesztő játékokat.
2. Szülői minta
Érdemes azt is végiggondolni, hogy mennyi minőségi időt töltünk együtt gyermekünkkel. Mennyit beszélgetünk, milyen minőségben tudunk a gyermekünkhöz szülőként kapcsolódni. A gyakorlat azt mutatja, hogy sajnos keveset. Ilyenkor a legjobb első lépés a több minőségi idő együtt a családdal.
3. Kommunikáció
Fontos, hogy beszélgessünk gyermekünkkel! Próbáljuk meg feltérképezni, hogyan indult a probléma és mi tartja életben? Próbáljuk elmagyarázni neki, hogy miért káros és veszélyes saját magára nézve a mértéktelen játék. Gyermekünk előbb-utóbb elveszti a más tevékenységekben átélt örömét, egyre inkább csak a számítógép és a virtuális valóság fogja jelenteni az ő valóságát. Ennek következtében elmagányosodik, romlani fognak a jegyei, az önbizalma meg fog csappanni. Fontos, hogy a gyermek felé közeledés nyílt szülői kommunikációval, szeretettel, kompromisszumkészséggel és elfogadással valósuljon meg, ne pedig zord, elidegenedett szülői szigorral, netalán haraggal és megvetéssel legyen átitatva.
4. Következetesség, szülői szövetség
Legyünk következetesek, tartsuk be az általunk kiszabott és ésszerű határokat, ne engedjük a megbeszéltekkel ellentétben jutalomból játszani a gyereket! A következetesség mindkét szülőnek közös vonása kell hogy legyen! Legyen egyetértés és megállapodás a felnőttek között a megvonás kereteit illetően.
5. Alternatív tevékenységek
Mivel a számítógépen található játékok szó szerint elöntik a gyermek idegrendszerét, könnyen megemelik az idegrendszeri ingerküszöbüket, amely más tevékenységekben rendkívül hamar unalmat fog eredményezni. A legfontosabb, hogy önmagunkat szülőként elérhetővé tegyük gyermekünk számára, legyünk partnerek! Sokszor a gyerek a szülői törődés és figyelem hiánya miatt ül le először a géphez. Az is fontos, hogy a gép előtt töltött idő csökkentése következtében felszabaduló időre kínáljunk alternatív, izgalmas és ingergazdag elfoglaltságokat, például társasjátékot, játszóterezést, kirándulást, de ugyanígy bevonhatjuk őket a bevásárlásba, házimunkába is. A lényeg, hogy megragadjunk minden alkalmat, ami egy kicsit eltávolítja őket a számítógéptől.
6. Fokozatosság
Nem jó módszer, ha nagyon drasztikus a megvonás! Tartsuk be itt is a fokozatosság elvét mind játéktípusban, mind időben. Ha a gyermekünk agresszív játékokat játszik, tereljük szelídebb játékok felé, és a játék idejét is fokozatosan csökkentsük. Érdemes a kereteket meghúzni, például suliból hazaérve le kell adniuk a telefont (és tabletet, ha az is van), a számítógépen való játék szigorúan tanulás és más kötelezettségek elvégzése után jöhet szóba (ha olyan korú a gyermek, fontos az együtt tanulás és kikérdezés!), valamint a tévézést is ugyanilyen módon javasolt korlátozni. Abban az esetben, ha nagyon agresszív játékról van szó, akkor szükség szerint lehet az adott oldalt szülői jelszóval levédetni. Mindezt azért, mert ha a szülő nem kontrollál és agresszív játékokat játszik a gyermek, nagy eséllyel az utánzásos tanulás következtében a viselkedése is agresszívvé válik.
7. Naplóvezetés
Számoljuk össze – akár a gyermek bevonásával –, hogy mennyi időt tölt átlagosan játékkal egy nap! A kapott szám főleg az idősebb gyerekeket kólinthatja fejbe, főleg azzal párosítva, hogy ezt a rengeteg időt milyen hasznosabb tevékenységre is fordíthatná.
8. Kapcsolatépítés segítése
Ha súlyosabb a helyzet, és gyermekünknek már sérültek a baráti, esetleg párkapcsolatai a számítógépezés következtében, akkor segítenünk kell a szociális élete újjáélesztésében. Segítsük őt a mindennapi életbe való visszatérésben a hétköznapi tevékenységek bátorításával, régi barátok felkeresésével.
9. Természet
A természettel való kapcsolódás, a szabadban eltöltött közös idő által megtapasztalja a gyermek, hogy nemcsak az online világ tud örömforrás lenni. A mozgás, a jó levegő, a családi együttlét, a tapasztalatszerzés egy esély arra, hogy gyermekünk csökkentse az online játékkal töltött időt. Ha mi nem tudunk a gyermekünkkel kiszabadulni, kérhető vadon- és kalandterapeuta pszichológus segítsége, aki szabadtéri élményekhez juttatja gyermekünket.
10. Pszichológusi segítség kérése
Sokszor ahhoz, hogy egy ilyen szigorú és következetes tervet véghezvigyünk, szükség van egy kívülálló személy segítségére. Ez nemcsak a szülők érzelmi támogatását szolgálja, hanem már a folyamat kezdetekor segít a család mint rendszer működésének feltérképezésében, erőforrásainak (készségek, tulajdonságok, lehetőségek) feltárásában és azok kiaknázásában. Ezekre építve a pszichológus a család bevonásával ütemtervet állít elő, így bontva feladatokra ezt a nehezen kezelhető, ám annál gyakoribb problémát.