Megrázó hozzászólás érkezett ahhoz a cikkünkhez, melyben az otthon éhező gyerekek nyári szüneti étkezéséről írtunk.
Egy pedagógus írt egy másik hozzászólónak arról, hogy milyen a szegénység igazi arca:
“A panellakásokban is élnek olyan családok, ahol nem mindig jut vacsora, vagy ha jut is, tényleg max. zsíros kenyér. A tanyákon is sok olyan diák él, aki addig tud tanulni, míg be nem sötétedik, mert villanyuk nincs. De olyan diákom is nem egy volt már, aki súgva jött oda óra előtt, hogy most nem tudott felkészülni, mert a díjtartozások miatt kikötötték náluk az áramot, és a téli estéken hamar sötétedik, mire hazaért, már nem látott tanulni…
Vagy olyan, aki nem tudott év végén eljönni a kedvezményes strandbelépővel se a strandra az osztállyal, (500 Ft lett volna a csoportos kedvezménnyel), mert fillérre ki volt számolva otthon az ételre szánt pénz, amiből 500 Ft egy napi éhezéssel járt volna a családjának. Nem egyszer volt olyan is, hogy láthatólag rosszul volt a fiú a padban, sápadt, remegett a keze… megkérdeztem, mi baja… ő meg visszakérdezett, hogy tudnék-e adni neki egy százast, a büfében annyi a legolcsóbb szendvics… lerohantam, és vettem neki. Az eddigi legszívfájdítóbb esetem tanárként az volt, amiről sokáig nem is tudtam, mert a gyerek szégyellte, leplezte, mert nem akart elkerülni otthonról: ők is annyira szegények voltak, hogy nem volt télen nagykabátja. Azt hazudta az osztálytársaknak, hogy ellopták. Valamelyik fiúhaver ezért hozott neki egy régebbit “kölcsön”, amíg nem vesz helyette újat, de tavaszig ez a nap valahogy nem jött el… abban járt. Igaz, a másik fiú gazdag volt, neki az már egy levetett, megunt darab volt, nem is kérte vissza. Aztán egyszer csak megtudtam, hogy a fiú már lakásotthonban él, nem a szüleivel, mert a gyerekvédelem számára is kiderült a helyzetük, és elvették a gyerekeket a szüleiktől a testvéreivel együtt. Átmenetileg. De ez a fiú nagyon szenvedett ettől… később visszakerült, de addigra már szinte belebetegedett az egészbe… lelkileg.”