Az otthon éhező magyar gyerekek az iskolában esznek – mi lesz velük nyáron?

Fotó: UNICEF

Rengeteg szociális munkás, családgondozó, pedagógus és védőnő dolgozik azon, hogy észrevegyék, melyik családban nem tudják megfelelően etetni a gyerekeket. Azonban a rendszer nem működik jól, a szakemberek a problémához képest kevesen vannak és túlterheltek, így sok eset rejtve marad, vagy akkor jönnek rá, hogy baj van, mikor már túl késő.  Addig, amíg a gyerekek óvodába vagy iskolába járnak, nincs is gond, mert ott kapnak enni. Sokszor csak ott. De a hétvégék és a szünetek nagyon hosszúak azoknak a gyerekeknek, akik éhesek. 

2015-ben közel az év felét otthon töltötték a gyerekek. A hétvégék és a szünetek ugyanis 180 napot tesznek ki egy évben. Ilyenkor nincs napi háromszori étel, nincs meleg ebéd a legtöbb mélyszegénységben élő családban. A szakemberek könnyen észreveszik az éhező gyerekeket, és nem feltétlenül arról, hogy soványak.

“Ezek a gyerekek a tízóraiig egyáltalán nem tudnak koncentrálni. Amikor enni kezdenek, teljesen belefeledkeznek az evésbe, megszűnik a külvilág. Jellemzően két szelet kenyeret is szorongatnak, félve attól, hogy nem lesz repeta. Sokan nem is mozdulnak el a kenyereskosár mellől. A kenyér az a táplálék, amit jól ismernek, arra általában jut pénz otthon a hónap végén is, persze vannak családok, ahol arra sem.

A családokban az anyák esznek utoljára. A fő, hogy a gyerekek és a férfiak jóllakjanak. Az éhes gyerek a látogató kezét, a táskáját nézi, azt várja, hogy kap-e belőle valamit. Szomorú látvány. A leszakadó térségekben nincsenek csontsovány gyerekek, pontosan a kenyér miatt: az hizlal, de nem megfelelő táplálék. Amikor bevezették a reformkonyhát, lehetett azt az érvelést is hallani, hogy nem is éheznek a gyerekek, hiszen nem eszik meg az új ízvilágú, főtt ételeket.

Nem bizony, hiszen fogalmuk sincs róla, hogy mi az. Ők már a szoptatás után azonnal kenyeret kapnak, bébiétel nincs, a »pörköltes« ízeket ismerik, ezért sokkal nehezebben tudják elfogadni a reformfogásokat. A mennyiségi éhezés mellett nagy tömegeket érint a minőségi éhezés: ritkán kapnak fehérjét ezek a gyerekek, sem tejet, sem joghurtot, sem sajtot, sem pedig húst, mert ezek a jövedelmükhöz viszonyítva drágák. Tésztán és kenyéren nőnek fel, gyümölcsre, zöldségre sem költenek. A csirkemell itt nincs a felhasznált húsok között, leginkább a far-hát az, amit a családok meg tudnak fizetni, azt is inkább hó elején.“

Fotó: UNICEF

 A tankötelezettség alsó határa a 3 éves kor, aztán jön az óvoda. Ez nagyon sok szegény kisgyereken segít, akiket eddig otthon nevelt az édesanyjuk, de azok a nagy gyerekek, akik 16 évesen kikerülnek a rendszerből, mert a felső korhatárt lejjebb vitték, sokszor szintén éheznek: munkájuk képzettség és munkahely hiányában nincs, ezért otthon vannak, és csak tengődnek.

“A Nemzeti Minimum nevű civil kezdeményezés pontosan a gyerekéhezést akarta felszámolni. Mi azt szerettük volna, hogy az önkormányzatoknak kötelező legyen biztosítani a szünidei étkeztetést. A kötelező jelleg nem valósult meg, jelenleg az önkormányzatoknak ez egy lehetőség a támogatás igénylésére, ők maguk döntik el, hogy akarnak-e pályázni, vagy sem. Nyilván ahol kevés az érintett család, vagy erősebb a szülők személyes felelősségének hangsúlyozása a szegénység megítélésben, ott ez csupán pluszmunkát jelent, és nem foglalkoznak vele.

Ráadásul ebben az átpolitizálódott rendszerben a polgármesterek még beszélni sem szívesen beszélnek a gyermekéhezésről, hiszen ez nem esik egybe a sikerkommunikált állami működéssel. Aki nyíltan vállalja, hogy kommunikálja a problémát, arról könnyen az a kép alakul ki, hogy nem tudja megfelelően vezetni a települését.  Ezért inkább véka alá rejtik a gyerekszegénységet és az éhezést is. Persze nem mindenhol” – mondta az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, L. Ritók Nóra az NLCafénak.

Fotó: UNICEF

“Egyre gyorsabban rohanunk a szakadékba”

“A jelzőrendszer nem összehangolt, a családsegítő, a védőnő, vagy éppen a pedagógus nem lát mindent, információ hiányában pedig nem tud segíteni. Sokszor kivárnak, túl sokáig, mert kerülni szeretnék a konfliktusokat. Azok az emberek is áldozatok, akik itt dolgoznak, hiszen a protokoll, amiben dolgoznak, nem képes megoldásokat nyújtani, leginkább a hatósági szemlélet jellemzi. A leszakadó térségekben kevés, túlterhelt, túl nagy adminisztrációval sújtott, kiégett és rendkívül alulfizetett szakemberek dolgoznak. A gyermekvédelmi rendszer centralizált átszervezése sem javított a helyzeten, a rossz tapasztalatok egyre csak gyűlnek. Ki a felelős az éhező gyerekekért? A szülő, aki alulképzett, nem tud elhelyezkedni, nem tud kertet művelni, nem tudja beosztani a pénzt? Aligha, hiszen senki nem tanította meg erre. Azért kell a szülők generációjával foglalkozni, hogy a gyerekeknek jobb legyen egyszer...” – emelte ki L. Ritók Nóra, aki az ország keleti határszélén dolgozik az Igazgyöngy Alapítvánnyal.

Az Age of Hope gyermekvédelemmel foglalkozó alapítvány vezetője, Tóth Ákos azt mondja, hogy sok helyen nemhogy ételre nem jut pénz, de egész télen összesen ötször vagy hatszor volt mivel befűteni. A gyerekek helyzete tragikus, már egészen kis kortól, mert a szoptatás végeztével nincs megfelelő táplálék számukra egészen az óvodáig.

“Nyaranta táboroztatással foglalkozunk, év közben gyakran viszünk adományokat szegény településekre. Igenis látunk, tapasztalunk gyerekéhezést. A táborainkban igyekszünk megtanítani ezeket a gyerekeket arra, hogy hogyan kell késsel, villával enni, ezt otthon nem látják. Fogat kell mosniuk, rendszeresen tusolni – ezek mind-mind újdonságok számukra. A közösségépítés és a drámapedagógia is része a tábori életnek.

Mindig a helyi segítőkre bízzuk, hogy mely gyerekek jöhetnek a táborokba, ők jobban ki tudják választani a gyerekeket, hiszen ismerik a körülményeiket. Van egy prémium táborunk, ide gyermekvédelmi intézmények gyerekei jönnek, akik jól tanulnak, őket Horvátországba visszük egy hétre. Mindössze 16-20 gyerek tud ide eljutni, nekik életre szóló élmény egy ilyen nyaralás.  Zánkán sporttábort tartunk, ahol a mélyszegénységben élő gyerekek híznak. Egy normálisan étkező gyerek ilyen helyen fogyna, ebből is jól lemérhetők az otthoni körülmények. A minőségi étkezés újdonság számukra, sok mindent nem esznek meg. Próbáljuk szélesíteni az ízlésvilágukat, de nem lehet csodát tenni egy-egy hét alatt” – mondta el Tóth Ákos az NLCafénak.

Fotó: UNICEF

 “Mindnyájan emberek vagyunk, egy bolygón élünk”

 Az Éhező Gyermekekért Alapítvány vezetője, Hanti Vilmos évekig működtetett egy olyan programot szegénységben élő gyermekek számára, ami bevált a Bérkocsis utcában, Budapest szívében. A gyerekek 80 százaléka roma volt, maradék 20 százalékuk nem.

 “A Tanoda Programban nem az volt nehéz, hogy mit csináljunk a gyerekekkel, hanem hogy hogyan lehet őket odahívni. A célunk az volt, hogy délután, vagyis iskola után a gyerekek ne az utcán legyenek, hanem önkéntes pedagógusok és segítők felügyelete mellett tanuljanak és játszanak. Fontos volt, hogy minden gyereket megetettünk, aki járt tanulni, elképesztő ereje volt az uzsonnának.

Sajnos mivel egyre kevesebb a támogatás az ifjúsági és gyerekprogramokra, ezért a Tanoda sem úgy működik már, ahogyan kellene, vagy szeretnénk. Nem igaz, hogy ott éhezik a gyerek, ahol a szülő tehet róla, rengeteg olyan kétségbeesett anyával és apával találkoztam, akiknek nincs munkájuk, de nem azért, mert nem akarnak elhelyezkedni. És a túlélésért folytatott küzdelemben gyakran a javakat nem megvenni, hanem megszerezni kell” – mondta el Hanti Vilmos.

 Itt olvashatsz még többet mélyszegénységben élő gyerekekről:

• Éhezés és nyomor – Tiszaburán jártunk az Adománytaxival
• “Van olyan gyerek, aki a vacsoráról hazavisz egy szelet kenyeret az édesanyjának!”
• Nejlonzacskó a táska helyett – iskolakezdés a mélyszegénységben