Már évek óta trendinek számítanak a felnőttszínezők, melyek segítségével a felnőttek a gyerekkori kifestők izgalmát élhetik át újra, csak kicsit komplexebb rajzokat kell kiszínezniük. Parádi Orsolya volt Magyarországon az első, aki erre a divatra felfigyelt, és bár sejtette, hogy jó lóra tesz, amikor tavaly a Kolibri kiadó megjelentette a Pandala-szigetek című állatos felnőtt színezőjét, azt még ő maga sem remélte, hogy könyve több kiadást is megér ilyen rövid idő alatt, a példányszáma pedig egy év alatt átlépi a 13 ezret.
A színező egyfelől a gyerekkort idéző, biztonságos játszótér, másfelől színterápiás és meditációs eszköz, ami lecsendesítheti az elmét. A teljesen egyedi színkombinációk miatt a színező ember társalkotóvá válhat még akkor is, ha nem tartja különösebben ügyesnek magát. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az eszközigénye elenyésző ennek a szabadidős tevékenységnek: csupán színes ceruzák vagy filctollak kellenek hozzá. A végeredményt ajándékba lehet adni, vagy bekeretezve a falra tenni. Szerintem már amiatt, hogy egyszerre kapcsol ki és tölt fel, tagadhatatlan a jótékony hatása.
Orsi azonban nem az a szerző, aki csak úgy leadja a könyvet a kiadónak, aztán meg ül a babérjain: mivel a könyveivel való foglalatoskodás mellett sajtósként is dolgozik, az ez irányú tapasztalatait kihasználva maga is rengeteget tesz azért, hogy a könyvei minél több emberhez eljuthassanak. Ő maga intézte el például, hogy a színezőjét ne csak a könyvesboltok, hanem a papírboltok is árusítsák, és a dolog olyannyira bejött, hogy már meg is érkezett tőlük az utánrendelés. “Az én grafikáim szabálytalanok, mondhatni tökéletlenek, én ezt szeretem bennük. És azt hiszem, mások is. Kézzel rajzolok, és ha egy kör nem lesz tökéletes, vagy egy vonal kicsit elcsúszik, nem jövök zavarba, beleépítem a hibát, körberajzolom, és a végeredmény így harmonikus. Ez az ars poeticám. Ez persze a Pandala-szigetek univerzumomnál, a vigyorgó bálnáknál és mandalaszemű baglyoknál nem zavaró, de egy épületrajz már másfajta hozzáállást kíván. Időről időre bátorítom a színezőket, hogy küldjék el nekem a színezéseket, örömmel megosztom Facebook-oldalamon a kész műveket. Ötéves óvodástól huszonéves egyetemistán át a háromgyerekes anyukáig sokaktól kaptam már visszajelzést, még békát színező apukáról is érkezett fotó. Megszállott rajongónak talán azt a lányt nevezném, aki az egész színezőt kiszínezte, majd vett még egy egyet, hogy újrakezdje, más színekkel.“
Találkozónk apropója azonban nemcsak a “színezőőrület” volt, hanem az, hogy nyár elején megjelent Orsi új kötete, a Pandala az állatkertben, amit a Fővárosi Állat- és Növénykerttel szorosan együttműködve készített, és ami nem csupán egy színező – bár bőven van benne színeznivaló –, hanem egy foglalkoztató, ügyes és okos feladatokkal az egész családnak, de még mesekönyv és állatkerti útmutató is egyben.
A mesekavicsokkal kezdődött
Az Orsiéhoz hasonló történetek általában úgy kezdődnek, hogy egy anyuka a gyermeke számára kitalált játékokat és meséket kamatoztatva jut el egészen a könyvkiadásig, de Orsi esetében nem egészen így történt. Bár ő maga is édesanya – nagylánya, Lia 16 éves, kisfia, Fülöp pedig hamarosan iskoláskorú lesz –, elsősorban a saját szórakoztatására kezdett el kavicsokat festeni, és rajzolgatni, bár mindez nem a semmiből jött, hanem a vérében volt. Ugyan kommunikáció szakon végzett, majd az ELTE posztgraduális filmes képzésén folytatta tanulmányait, a családja révén nagyon is van köze a grafikához és a képzőművészethez.
“A nővérem grafikus, az édesapám pedig építészmérnök, aki karikaturistaként is dolgozott például a Fülesnek. Az ő világában nőttem fel, és például ő rajzolt nekem először állatokat. Nálunk a család minden tagjában erős volt a rajzkészség, a felmenőink között építészek és festők is akadtak, például a Fővárosi Önkormányzat épületét tervező Martinelli. Annak idején az Iparra (ma MOME) is felvételiztem, de azt a felvételit nagyon elkomolytalankodtam, mert épp huszonéves kori ámokfutásban voltam, és aztán jött a bölcsészélet. Ezt amúgy egyáltalán nem bánom, mert a nyelv és a történetmesélés is mindig nagyon érdekelt” – meséli Orsi, akinek a néhány éve elhunyt Deme László nyelvészprofesszor volt a nagyapja. Először ő sem vette túl komolyan a dolgot. “Csak ültem otthon a gyesen, és pingáltam ezeket a mesefigurákat a kavicsokra. Kit érdekelhetne ez? Legalábbis akkor még ezt gondoltam magamban. Aztán elkezdtem designvásárokra járni, és ott kiderült, hogy egészen sokakat.”
A kavics titkai
Minden kavics más formájú, ezért hiába használok egy sablont, a végeredmény sosem lesz pontosan ugyanolyan
– magyarázza Orsi a kavicsfestés egyik legfőbb vonzerejét. Festéskor általában komplett kavicscsaládokat fest meg egyszerre, úgy 20-25 kavicsot. Ehhez az iramhoz nyilván masszív kavicsgyűjtögetésre van szükség, de Orsi egy kicsit kiábrándít, amikor elképzelem őt, ahogy a folyóparton gyűjtöget kavicsot naphosszat. Bár máig előfordul, hogy a Lupa-sziget környékén keresgél, és akár órákig gyűjtöget gázlómadárként a Duna partján, inkább az a jellemző, hogy kertészetekben vásárolja a kavicsot, sőt egy interjúja után egy kavicsbánya felajánlotta neki, hogy ingyen járhat hozzájuk gyűjtögetni. A hobbiból szép lassan életforma lett, a kavicsokból pedig hűtőmágnes, nyaklánc, netán kitűző, a nagyobb kövekből meg dísztárgy.
Orsi végül úgy döntött, szeretné a kavicsfestő tudását megosztani a világgal, és ebből született meg az első kreatív alkotókönyve, a Mesekavics. Ez a kötet még nem lett kiugró siker, de arra mindenesetre jó volt, hogy komolyan vegyék, és például eljuthasson Brüsszelbe, ahol egy nemzetközi kreatív hobbi expón tartott kiugró sikerű workshopokat. Mivel főképp állatokat festett, nem akarta, hogy a figurái csak úgy lógjanak a levegőben, így megalkotta nekik a Pandala-szigetek egzotikus, emberektől elrejtett mesevilágát, és a történetei, a figurái mind ehhez a sajátos meseuniverzumhoz kapcsolódnak. Ám nem csak ilyen témában tud szépet álmodni. “Édesapám, Parádi Károly Ybl- és Nívó-díjas építészmérnök. Kisgyerekként ott álltam a tervezőasztalánál, és figyeltem, ahogy rajzol. Nagyon érdekelt, hogy vajon mennyi szivárgott át a génjeimbe az ő tudásából. Hobbiból terveztem bútorokat huszonévesen, de komolyan sosem tanultam a mérnöki tervezést. Ezért különösen örültem, amikor a Színes világ – színes otthon nyereményjátékhoz azt kérték tőlem, hogy az épített világunkat rajzoljam meg: városképet, vidéki házikót. Amikor elvállaltam, még csak biztos sem voltam benne, hogy képes leszek rá. A városrajzhoz édesapámtól kértem skicceket (mindig kikérem a véleményét a rajzaimmal kapcsolatban). A “nyugalom kertje” pedig kicsit olyan lett, amilyet én is szeretnék magamnak. A jól színezhető grafikánál egyensúlyban vannak a vonalak, és az üres részek. Ha túl sűrű a rajz, nincs mit kiszínezni. Az én kedvenceim az állatokat, növényeket ábrázoló freestyle-grafikák, de időnként jó és fontos új területeken is kipróbálni magunkat. Fiatalon tart.”
Orsi a kavicsfestéssel külföldön is úttörőnek számít, így adódik a kérdés, hogy a könyvével még miért nem próbálkozott nyugaton. “Mindenkinek tetszik a könyv, egy belga állatkert például kérne is belőle, ha lefordíttatnám franciára, de egyelőre nem találtam kiadót hozzá. Kérték, hogy a saját költségemen adjam ki, de ez így túl sokba kerülne”.
Állatuniverzum
Bár Orsi kavicsai és színezői iránt nyugaton nagy a kereslet – egyszer egy asszony még arra is kérte, hogy költözzön ki Amszterdamba, és ő szerez neki vevőket a kavicsaihoz –, ő ezt egyelőre nem tervezi, elsősorban családi okokból, és inkább itthonról hódítaná meg Európát. Ebben segítségére van kisfia, Fülöp is, aki már nemcsak a kavicsfestésben segíti Orsit, hanem ő volt a Pandala az állatkertben tesztközönsége is, aki folyton követelte a folytatást, részt vett a karakterek kitalálásában, és még kedvenc mesehőse is akadt Tigriske, a színes hernyócska képében. Orsi az állatpark vagy ambiciózusabb megnevezésben állatuniverzum építésének ötletét részben a most divatos filmes univerzumépítésből kölcsönözte, ami nem véletlen: sokáig maga is filmkritikusként kereste kenyerét. Az építkezés nagyon is tudatos. A Mesekavics könyv és a felnőtt színező után jött a már mesét is tartalmazó Pandala az állatkertben, és a számos további könyv- és felnőtt színezős terv mellett Orsi egyik nagy álma, hogy rajzfilmsorozat is készüljön a szereplőivel, ami persze nem lesz könnyű, de már megkezdte az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat.
Miért épp az állatkert?
A legújabb könyv, a Pandala az állatkertben (a pandalák a pandák és a koalák távoli rokonai Orsi mesevilágában) nemcsak abban különbözik a korábbiaktól, hogy mesekönyvként is működik, hanem abban is, hogy ugyan a Pandala-szigetek lakói a főhősei, a története nagyrészt a Fővárosi Állat- és Növénykertben játszódik, melynek leghíresebb lakói megjelennek színező és fénykép formájában a könyv lapjain is, és kis ismeretterjesztő szövegekben rengeteg érdekességet tudhatnak meg róluk a gyerekek. Orsi gyerekkorának nagyon fontos színhelye volt az Állatkert, a közelében lakott, és nagyon sokszor járt oda. Rengeteg állata volt otthon, a halaktól kezdve a papagájon át egészen a kutyáig. Még tarajos és pettyes gőtéket is fogott a Városligeti tóban, és akvaterráriumot rendezett be nekik. “Édesapám csak a gekkónál mondta azt, hogy ez már talán túl sok lenne. Buzgott bennem az állatok iránti szeretet és az állatvédelem, és jártam különböző ezzel kapcsolatos előadásokra is az állatkertbe. Egyszer a hörcsögömnek kértem aláírást egy hüllőkről szóló előadás után dr. Ország Mihálytól, és ő szemrebbenés nélkül adott: Kornél hörcsögnek szeretettel dr. Ország Mihály.”
Persze ebből még nem következett volna egyértelműen, hogy Orsi első meséjének helyszíne az állatkert legyen, ehhez egy véletlen is kellett. Az állatkerti nagy tóhoz szervezendő filmvetítés apropóján került kapcsolatban a vezetőséggel, és kiderült, hogy nem csak ismerik az eddigi munkáit, hanem szeretik is. Ezen felbuzdulva kereste meg őket azzal, hogy szeretne velük közös kiadványt készíteni, és ebből született meg a Pandala az állatkertben.
Kellett egy rosszfiú
Az állatkerttel kapcsolatos részeket Orsi velük szorosan együttműködve alkotta meg. Először például a Pandala-szigeteki csapat vezetőjének egy csimpánzt képzelt el, de mivel nem él most csimpánz az állatkertben, így végül Asha, a kiselefánt lett a befutó. “Iszonyatosan sokat kellett húznom. Annyi állat nem került bele, akit szerettem volna…” – panaszkodik. Végül leginkább az állatkert örökbefogadási rangsorán alapuló népszerűségi lista segítségével döntötte el, hogy kik azok, akik semmiképp sem maradhatnak ki. “Engem borzasztóan meglepett, hogy például a zsiráfokat mennyien szeretik”.
Orsit talán a legnagyobb kihívás elé az állította, hogy a történethez egy rosszfiúra is szüksége volt. “Az biztos volt, hogy ragadozóra van szükségem. Volt szó a manulról, ami azért esett ki, mert akárhányszor jártam nála, sosem láttam belőle semmit, mert mindig visszabújt a vackába. A rozsomák mellett azért döntöttem, mert rettentő erős, és állítólag ki is tud szökni, ami jól jött a mese szempontjából. Persze semmiképp nem akartam rosszat a rozsomákoknak, és hangsúlyozni kell, hogy ez csak egy mese.”
Orsi végül azzal próbálta helyrebillenteni az egyensúlyt, hogy örökbefogadója lett az állatkert egyik rozsomákjának, a könyvben szereplő Igornak.