Állok a postán, mellettem egy hosszú szőke hajú, 25 év körüli lány öntudatlanul felvisít: “Atyaég, bejelölt! Most mit csináljak szerinted?” – kérdezi a barátnőjétől. A barátnő nagyon öntudatos képet vág, és azt mondja: “Szívasd meg, ne jelöld vissza pár percig, nehogy elszálljon az agya!” Eltelik néhány perc, újabb visítás követi az elsőt, ezek szerint nem fogadta meg a barátnő tanácsát, mégis visszajelölte a delikvenst. “Úristen! Rám írt! Mit válaszoljak?” – kérdezi a visító lány. “Miért, mit írt?” – így a barátnő. “Hát azt, hogy szia!”
Tele van a hócipőm azzal, hogy mellettem mindenki csetel. Mondhatnám úgy is, hogy feltesz a fejére egy nejlonzacskót, és beszippantja az online kokót. Elszigetelődik, elérhetetlenné válik, egy másik világba vonul el.
Facebook, Snapchat, lájkok, “rám írások”, csetelés és hangulatjelek. Pittyegés, zümmögés, villogás, koppanás, cuppanás. Aztán a műköröm hangja a billentyűkön. Gyors, azonnali, instant és érzések nélküli. Olyan világban élünk, ahol a belső biztonságot nem megteremtjük önmagunkban – kemény munkával –, hanem állandó kapcsolattartással próbáljuk megszerezni. Ehhez nem kell magunkkal foglalkozni, mert azt fárasztónak érezzük. Elég, ha írunk néhány szót, vagy küldünk egy mosolyt annak reményében, hogy majd mi is megkapjuk.
Ma a telefon rezgő hangjától nedvesedik be a fiatal lányok bugyija úgy, mintha az erogén testrészeket simogatná egy ízig-vérig férfi.
Ezzel szemben egy érzéki cirógatás, egy nyakra lehelt csók, vagy egy buja hang, netán a vágytól remegő kutakodó ujjak valódi élményt nyújtanak, az éjszakába nyúló beszélgetések, összebújások pedig megteremtik az intimitást az online térben történő kapcsolattartással szemben.
“Ma már csábítóbb a külvilág ingereivel foglalkozni, felkapni a telefont, mert pittyent egyet – üzenet érkezett –, vagy kattan, mert éppen lájkolták a profilképemet. Ekkor szeretve érezzük magunkat, azt érezzük, fontosak vagyunk a másik számára. Olcsó, gyors, emészthető, steril és instant módon kiváltott érzelmek, nincs bennük intimitás. Nem kell elköteleződni, mert bármikor el lehet tűnni az éterben felelősségvállalás nélkül.”
Az Y generáció tagjai, a mai fiatal felnőttek, és a Z generáció tagjai is, a mai kiskamaszok és gyerekek, szinte kizárólag online élnek, beszélgetnek. Ezért egy idő után képtelenekké válnak szemtől szemben kifejezni az érzelmeiket, mert bizonytalanok, félnek és szoronganak. Az internetes kommunikáció sterillé válik, nem látjuk a másik szemét, testbeszédét és mimikáját, mint a “face-to-face” kommunikáció során, éppen ezért a leírt szavakba sok minden belemagyarázható, vagy éppen nem érezhető belőlük, amit üzenni szeretne az írója. Az lesz a szavak mögött, amit az üzenetet megkapó fél odagondol. Rengeteg félreértés, érzelmi vihar okozója mindez.
Az alábbi sorokat egy 19 éves lány írja:
“Kb. egy hétig minden este (és nappal is) rám írt, és órákon keresztül beszélgettünk. Az utóbbi pár beszélgetésnél mindig összekaptunk valami apróságon. És már három napja nem írt nekem, pedig látom, hogy fent van, és én is ugyanúgy fent vagyok. Én írtam neki tegnap, akkor beszéltünk pár mondatot, aztán lelépett, mert már késő volt. Nem tudom, mi történt. Lehet, hogy megunt?”
Az érzelmi bizonytalanságot az állandó kapcsolattartás enyhíti, ennek az az illúziója, hogy “együtt vagyunk” azzal, akivel csetelünk és irkálunk. Ezekben a mondatváltásokban legtöbbször semmi tartalom nincs. Felszínes, nem szól semmiről, nem közvetít érzelmeket. Az állandó jelenlét kapaszkodóként szolgál, ám amikor egy kis szünet következik, akkor az egész ingatag lábakon álló kapcsolat megkérdőjeleződik, teljesen joggal.
Az online megteremtett kapcsolat olyan, mintha egy dunsztosüveg belsejéből néznénk a világot.
Nincs benne semmi személyes, intim, nincsenek érzelmek, érintések, illatok, nincs közös téma, nem tudjuk, miről is írjunk a másiknak. Nem történt meg a másikhoz való kapcsolódás, csak valami szánalmas erőlködés az egész. Az a különbség, mintha valódi szerelmeskedés helyett csak néznéd a szexet. Nem érzed, csak elképzeled.
Az online társkeresés is kemény dió, de nem lehetetlen próbálkozás. Olyan, mint megmászni dunsztosüveggel a fejünkön a Tátra magas csúcsát. Akaraterő és kitartás kell hozzá, na meg bátorság ahhoz, hogy az út során levegyük a fejünkről a dunsztosüveget, és engedjük működni az érzékeinket. Azért, hogy képesek legyünk a sorok között olvasni, és hagyjunk szabad utat az érzéseinknek.
Figyeljünk befelé, hogy felismerhessük, ami bennünk zajlik.
Erről mesél Flóra, magyartanárnő, aki egy társkereső oldalon találta meg a párját, teljesen véletlenül.
“Én online társkeresőn botlottam Gyuriba, a mostani páromba. Igaz, nem ezért regisztráltam. Egy szakdolgozathoz gyűjtöttem adatokat és kezdeményeztem beszélgetéseket. Akkoriban voltam túl egy szakításon, és nem akartam még egy újabb kapcsolatba belemászni. Ez az online felület olyan volt, hogy naplót is írhattak a párkeresők. Izgalmas volt minden nap belepillantani a regisztráltak naplójába. Az írások nyilván hatottak rám valahogy. Voltak felejthetőek, de Gyuri írásai rabul ejtettek. Ő egy kis haikut tett fel minden reggel, és azt vettem észre, hogy reggel kávézáskor az első dolgom felmászni a felületre és elolvasni a haikut. Függővé váltam, és egy idő után kíváncsi voltam arra a férfire, aki ezeket írja. Nem volt fénykép, csak egy adatlap. Az egyik vershez hozzászóltam és kialakult egy párbeszéd. De nem az a direkt fajta, hanem egy definiálhatatlan gomolygás, szójátékok, olyan, amitől izgalomba jöttem, és egyre kíváncsibbá váltam. Éreztem, hogy intellektuálisan iszonyatosan vonz ez a pasi. Egy hónap után találkoztunk és ez vonzódás még erősebbé vált. Remegtem a jelenlétében a gospelkoncerten, és izzott köztünk a levegő a földalattin, azt éreztem, mindenki számára látható ez az elementáris vonzódás. Mintha meztelenek lettünk volna. Aztán egy hatalmas szeretkezéssel fejeztük be a randit, olyan falhoz taszítóssal. A villanykapcsoló le-föl kapcsolódott, ahogy egymásnak estünk. Faltuk egymást, mint aki nem tud betelni a másikkal.”
Ha az online beszélgetés közben nem fókuszálunk a saját belső érzéseinkre, hanem leginkább a másik fél felé elvárásokat fogalmazunk meg, mint pl. miért nem válaszol azonnal, akkor a kapcsolat reménytelen erőfeszítéssé válik, nem tud természetes medrében fejlődni. Olyan lesz, mintha a vakvilágba lövöldöznénk, abban a reményben, hogy pecabot hiányában majd puskával lőjük ki az aranyhalat.
Az érzelmeket személyesen nagyon nehéz belevarázsolni egy már sterillé vált kapcsolatba. Hiszen egész nap tartjuk a kapcsolatot semmitmondó mondatokkal. Kontrolláljuk a másikat.
Klaudia, 32 éves kozmetikus mesél arról, hogy kútba esett a kapcsolata, mert kalitkában érezte magát az állandó kapcsolattartás miatt.
“Most szakítottam Márkkal. Az egész kapcsolatunk alatt azt éreztem, megfulladok. Az állandó kapcsolattartás miatt azt éreztem, mintha a vesémbe akarna látni. nem várta meg, hogy elmondjam neki, amit fontosnak tartok, mindent akart tudni Márk, de azonnal. Agresszívvé vált, ha leléptem a Facebookról, vagy nem válaszoltam azonnal a Viberen. Egyszer a barátnőmmel kávéztunk este, és mivel nem vettem észre, hogy írt, mert némára állítottam a telefonomat, féltékenységi cirkuszt csinált. Otthon feltörte a fiókomat és leellenőrzött. Na, itt telt be a pohár.”
A Messenger és a Viber egy online póráz. A párom meg a kutya a póráz végén.
Úgy érezzük, egész nap együtt vagyunk, akkor “beszélgetünk”, amikor akarunk. Ha lehet, akkor azonnal. Mert ha nem, akkor pár perc múlva már összeomlott állapotban vagyunk. Nincs bennünk bizonyosság. Megtanuljuk, hogy a kontroll adja meg a biztonságot, és nem a párkapcsolatunk, amit otthon, a meghitt együttlétek során beszélgetve kellene felépíteni. Hazamegyünk, bekapcsoljuk az aktuális sorozatunkat, ülünk némán egymás mellett, a vacsorát is a laptop előtt költjük el. Semmihez sincs kedvünk, nem beszélünk és nem is szexelünk.
Pedig ott és akkor személyesen kellene jelen lennünk, kapcsolódni kellene a másikhoz testileg és lelkileg – nem online –, de ez már nehéz. Le kellene vennünk a dunsztosüveget a fejünkről, de nem megy. Leülünk a géphez és csetelünk, azzal, aki éppen nincs mellettünk. Aki mellettünk van, azzal meg nem beszélgetünk, mert már nem vagyunk rá képesek, egyébként is már mindent megbeszéltünk online.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
Olvass még párkapcsolat témában az NLCafén:
- “Fogadjunk, hogy alig várod, hogy elmenjek itthonról, és pornót nézhess!”
- Pénzt tudok csinálni, de gyereket nem
- Bocs, de anyámmal nem tudok szexelni
- Az igazán jó kapcsolat jele, hogy nincs jele – legalábbis a Facebookon