Azt szoktam mondani, hogy nálunk otthon “ridegtartás” volt. Anyám szigorú volt, nagyon ritkán dicsért, szinte csak ünnepnapokon puszilt meg, és hogy hány ölelésre emlékszem, egy kezemen meg tudom számolni. Pedig imádott, de az érzéseit valahogy sosem tudta igazán kimutatni. De mégis, vagy talán éppen ezért, a ritka alkalmak miatt, élénken él bennem az a pár élmény. Emlékszem az utolsó ölelésre is. Három hónappal azután történt, hogy újra kellett éleszteni. Amikor végre kiengedték a kórházból, hazaérve szorosan megöleltük egymást. Nem tudom, hogy pár másodpercig vagy órákig álltunk úgy ott. De az biztos, hogy a hónapokig tartó rettegés, félelem, reszketés egy nagy sírás kíséretében távozott. Tudtuk, hogy most már minden rendben lesz.
Nézzétek meg ezeket a képeket, és öleljétek át a gyereketeket vagy az édesanyátokat. Hadd tudja, hadd érezze, hogy történjék bármi, mellettetek biztonságban van.
