“Fél éve voltunk együtt Gáborral, amikor kiderült, hogy terhes vagyok” – meséli Oláh Tímea (40), a húszéves Dominika édesanyja.
“És nemcsak az volt ezzel a probléma, hogy még messze nem akartam családot alapítani tizenkilenc évesen, hanem az is, hogy a kapcsolatunk egyáltalán nem volt annyira stabil, hogy arra alapozva életre szóló terveket szövögessünk. Volt egy vagány pasim, akivel poén volt járni, de ennél többet nem éreztem a dologban. Ami nyilván nem csak rajta múlott, hiszen én voltam még nagyon komolytalan, csak szórakozni akartam, mint egy normális, korombeli csaj.”
Ezt Timi párja, a 47 éves Speier Gábor is megerősíti: “Jó kis nő volt, akire irigykedtek a haverok, hiszen hét évvel fiatalabb nálam.” “Ez mondjuk szerencse, azt hiszem, ezért is gondolkozott Gábor komolyabban, és sokkal pozitívabban az egészről, mint én – teszi hozzá Timi. – Ő azonnal tudott örülni, nem esett kétségbe, és végig pozitívan, optimistán állt a dolgokhoz. Egy velem egyidős fiú szerintem simán otthagyott volna.”
Timit sokként érte a hír, hogy babát vár
“Normálisan szedtem a fogamzásgátlót, ezért akkor sem gondoltam terhességre, amikor nem jött meg. A nőgyógyászom cisztára gyanakodott, de elég bizonytalan volt, ezért apukám felesége elvitt egy másik orvoshoz, aki felvilágosított, hogy nincs szó semmilyen cisztáról, szimplán jön a baba. És az volt a legnagyobb igazságtalanság az egészben, hogy akkor már félidős terhes voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy vége az életemnek, nekem ennyi volt. Iszonyú mérges voltam, hogy miért velem történik mindez, miért nem élhetek még, miért nincs több választásom.”
Gábor és Timi szülei is a lányra hagyták a döntést, rábízták, megtartja-e a babát.
“Be is feküdtem a kórházba, hiszen nem láttam értelmét az egésznek, képtelenségnek tartottam, hogy ellássak egy gyereket, hiszen még én is az voltam. Az orvosom nagyon rendes volt, adott néhány nap gondolkodási időt, miután elmondta, hogy nem sima abortusz lenne, ahhoz túl késő, meg kell indítani a szülést, aminek a jövőre, egy esetleges későbbi terhességre nézve elég nagy a kockázata. Könnyen meddővé is válhatok. Két nap alatt átértékeltem a helyzetet, és döntöttem: lesz, ami lesz, megtartom a gyereket.”
“Úgy éreztem, itt hagytak egy gyereket, akire vigyázni kell”
Timi terhessége problémamentesen zajlott, hamar kiderült, hogy kislánya lesz. “Örültem, hogy lányom lesz, és sok pozitív megerősítést is kaptam, ami segített feldolgozni lelkileg, hogy anya leszek. Az egész család mellettem állt, felújítottak és berendeztek nekünk egy lakást, mindenki lelkesen támogatott minket. Sosem fogom elfelejteni, amikor kérdezték, milyen színű legyen a fal, milyen legyen a gyerekszoba berendezése. Én meg csak álltam ott tanácstalanul, mint egy kislány, és fogalmam sem volt. Milyen fal? Milyen bútorok? – 1996 februárjában megszületett Dominika. Könnyű szülés volt.
Jó érzés volt a kezemben tartani, de az, hogy én tényleg anya lettem, szerintem csak évek múlva tudatosult bennem. Addig valami olyasmit éreztem, hogy itt hagytak nálam egy gyereket, akire vigyázni kell.
Pedig jól helytálltam, majdnem egy évig szoptattam, belejöttem a babagondozásba, mellette vittem a háztartást, hiszen Gábor dolgozott. De persze nem voltam igazán boldog, folyton elvágyódtam. Láttam a barátnőimet, akik eljöttek meglátogatni minket, utána meg mentek a buliba kisminkelve, tűsarkúban. Nem mondták, de azt olvastam le az arcukról, hogy biztos nem cserélnének velem.”
“Együtt nőttünk fel életünk legnagyobb feladatához”
“Azt hiszem, ma már nem így csinálnám, de akkor úgy gondoltam, hogy muszáj a saját életemet is élnem, a szakmát megtanulnom, ezért még a szülés évében, szeptemberben elkezdtem a fogtechnikusi képzést. Dominika nyolc hónapos volt, de minden gond nélkül rábízhattam a nagyszüleire, a dédnagyszüleire, akik a legnagyobb örömmel vigyáztak rá. Nekem is jó volt, mert folytathattam a tanulást, és nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert tudtam, hogy a kislányom jó kezekben van. És a család is örömmel vállalta, sziklaszilárdan álltak mellettem, és imádták Dominikát.”
A fogtechnikusi képzés három évig tartott, mire a fiatal anyuka elvégezte, a kislány már óvodás volt, Timi 23 évesen pedig családos, dolgozó nő.
Én mindig nagyon büszke voltam az anyukámra – vallja be Dominika, aki eddig csendben, mosolyogva hallgatta szülei történetét. – Örültem, hogy szép és fiatal, dicsekedtem vele.
“Emlékszem, milyen jókat játszottunk együtt. Utáltam rajzolni, de anya mindig örömmel rajzolt bármit, amire kértem. Jó gyerekkorom volt, a nagy családunkban mindenki szeretettel foglalkozott velem. Mostanában mondjuk sokszor megjegyzem anyának, hogy minek kell heti háromszor kondizni, de még most is legjobb barátnők vagyunk. Sokat veszekszünk, de közben nagyon jól megvagyunk, moziba járunk, kirándulunk, imádjuk az állatokat.”
“Vicces, de élveztem, amikor Dominika a barbizós korszakba lépett – szól közbe Timi. – Ültünk a szőnyegen, és én teljesen beleéltem magam. Sokkal inkább voltam a barátnője akkor is, mint az anyja. De legalább hiteles maradtam. Azt hiszem, hogy lelkileg nagyjából egyidősek vagyunk. Együtt nőttünk fel életünk legnagyobb feladatához. És Dominika nálam sokkal korábban tudta, hogy mindennek így kellett történnie.
Sosem felejtem, amikor háromévesen azt mondta: »Anya, én téged választottalak.«
Gáborral is csak fokozatosan hangolódtunk össze – folytatja az anyuka. – Egészen más mentalitású emberek vagyunk, és azt hiszem, ez nem volt az a nagy szerelem az elején sem. Aztán láttam, hogy mindent megtesz értünk, hogy mennyire igyekszik. Megpróbáltam kicsit magamhoz formálni, olyan dolgokra próbáltam rávezetni, amiket szerettem. És voltak időszakok, amikor azt éreztem, hogy nagyon szerelmes vagyok.”
“Timi mindig vehemensebb volt, én higgadtabb, toleránsabb – folytatja Gábor. – Szerintem mindig is jól kiegészítettük egymást. Timi képes inspirálni olyan dolgokra, ami neki jó.”
“Gábor kétszer meg is kérte a kezem, de egyik alkalommal sem éreztem azt, hogy olyan igazi lenne, pedig szívből jött, csak valahogy nem talált be igazán. De igazából ennek nem volt jelentősége egyikünk számára sem. Viszont azt hiszem, Gábor komolysága, hogy talán a korkülönbség miatt sokkal reálisabban látta a dolgokat, mindig kordában tudott tartani. A kapcsolatunk elején is ő volt, aki megnyugtatott, aki erőt adott, akire lehetett számítani. És most is ő az, aki elfogadja, hogy eljárok bulizni a barátnőimmel, hogy a második kamaszkoromat élem.”
“Lecsúszott leányanyának néznek az emberek”
Olívia – aki egyetemista babájával szerepelt már korábban nálunk – azon kevesek közé tartozik, aki a húszas évei elején, teljesen tudatosan lett anyuka. “Már kislánykoromban is úgy képzeltem, hogy korán férjhez megyek és családot alapítok” – mondja Czirok-Csáki Olívia (28), az ötéves Johanna és a hároméves Noémi anyukája.
Anyukám is korán szült, néhány évvel még nálam is fiatalabb volt, de akkoriban ez nem volt ritka. Manapság viszont fehér hollónak számítok. Senki nem nézi ki belőlem, hogy ekkora gyerekeim vannak. Ha lemegyek a játszótérre a lányokkal, vagy lecsúszott leányanyának titulálnak, vagy azt gondolják, hogy ők a kishúgaim.
Olívia, aki valóban letagadhat jó pár évet még abból a kevésből is, rengeteg hasonló megjegyzést kapott az elmúlt néhány évben. “Az emberek megsajnálnak, mondván, biztosan nagyon nehéz lehet egyedülálló anyaként, vagy megdicsérnek, hogy milyen rendesen bánok a kistestvéreimmel. Aztán meghallják, hogy anyának szólítanak a gyerekek, és kikerekedik a szemük.
Azt nagyon kevesen gondolják, hogy mi egy rendes család vagyunk, apukával, rendezett körülményekkel. Eszükbe sem jut, hogy manapság valaki ilyen fiatalon szeretne gyereket.
“Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy nem néznek annyi idősnek, amennyi vagy – szól közbe az apuka, Czirok Márton (36). – A múltkor is elkérték a személyidet a boltban. De van egy sokkal érdekesebb boltos sztori is. Nemrég egy középkorú nővel elegyedtünk beszélgetésbe az egyik üzletben. Odajött, tetszettek neki a lányok, csodálta a családot. Aztán egyszer csak előállt azzal, hogy Oli beszélje rá a lányát a gyerekvállalásra. Már elmúlt 35, és még nem akar szülni, mondta. Pedig mennyire el van már késve hozzánk képest. Tolta oda a mobilját, alig győztünk elnézést kérni, hogy nem szeretnénk beleavatkozni a családi ügyeikbe.
Szerelem volt első látásra
A fiatal anyukának a férje az első nagy szerelme. Arra a kérdésre, hogy számára mikor fordult komolyra ez a kapcsolat, igazából nem is tud válaszolni. Mert mindig is komoly volt. “Tizenhét voltam, amikor Mártonnal összejöttünk. Előtte egy kapcsolatom volt, de a férjemmel szinte az első pillanattól azt éreztem, hogy ez teljesen más. Annyira jól működött minden, hogy az eszembe se jutott, hogy nekem még várnom kellene bármivel. Még középiskolába jártam, de már terveztük a közös életünket. Tizenkilenc voltam, amikor eljegyeztük egymást. Az esküvővel is csak azért vártunk két évet, hogy elvégezzem a szakmai képzést, amit elkezdtem, és legyen munkahelyem. Azt hiszem, én ragaszkodtam ehhez.”
Olívia barátnői persze nem értették, mire ez a nagy kapkodás, szerintük még bőven ráért volna. “Azt mondták, meg fogom bánni a korai esküvőt, hogy még szórakoznom, ismerkednem kellene. Sokan a mai napig szinglik, néhánynak van csak kapcsolata, az sem komoly. Én viszont biztos voltam benne, hogy ezt az életet, hogy őt akarom. Egyértelmű volt számomra, hogy az a jó út, amit választottam.”
A szülők mindkét részről örültek a gyerekek döntésének. “Márton anyukája már várta, hogy unokázhasson, hiszen a fia akkor már közel járt a harminchoz, de tulajdonképpen már az én szüleim is szívesen babáztak volna, a páromat pedig ideális férjjelöltnek tartották.”
Nem volt egyszerű, de volt bennem lendület
A fiatal pár nem várt egy percig sem, az esküvő után bele is kezdtek a babaprojektbe. Három hónap múlva Johanna, az elsőszülött meg is fogant. Addigra Olíviáék saját lakásba költöztek Márton édesanyjától, ahol korábban laktak.
“Minden időben meglett, a baba már a mi kis fészkünkbe érkezhetett haza a kórházból – meséli az apuka. – Ideális helyet találtunk, anyu gyalog is át tud jönni látogatóba, vagy ha szükség van rá, de azért cipőt kell húznia, vagyis egészséges a távolság. Két gyerekkel viszont túl kicsit ez a lakás, és mindig is szerettünk volna kertes házat, ezért most tervben van, hogy kicsit messzebb költözünk, de csak az agglomerációba, hogy könnyen meg tudjuk oldani a munkába járást. Lassan Oli is visszatér a munkába, és kilátásban van, hogy az új helyen több bölcsőde is nyílik, reméljük, hogy talál majd helyet magának ő is.”
Olívia második babája mellett végzi a kisgyermeknevelői képzést az ELTE-n. “Tavaszra meglesz a diplomám, remélem, állás is lesz hozzá. Eddig is a szakmában dolgoztam, bölcsődei gondozóként, de már nem sokáig lehet diploma nélkül végezni ezt a munkát sem, ezért döntöttem úgy három éve, hogy belevágok. Nem volt egyszerű, de tart még bennem lendület, mindig is picikkel akartam foglalkozni, a főiskolai végzettségre pedig tudom, hogy szükségem lesz, ráadásul anyagilag sem mindegy a családnak.”
Olívia első szakmája idegenforgalmi szakmenedzser, de azt a munkát nem tartotta családbarátnak. “A gyerekek, a család mellett egyáltalán nem mindegy, hogy milyen időbeosztásban dolgozom. Amikor a korábbi szakmámban dolgoztam, sokszor hétvégenként vagy késő este is szükség volt rám. Ez egy bölcsődében biztos nem fordul elő.
Nekem mindig első lesz a család, a munkámat muszáj hozzájuk is igazítanom. És később, 34-35 évesen még szeretnénk szülni egy-két gyereket.
A bölcsis állásomból pedig sokkal nyugodtabban megyek gyesre is, mert tudom, hogy később is meglesz a helyem.”