“Abban a pillanatban, ahogy bejelentettük az eljegyzésünket 2015-ben, csak úgy záporoztak felénk a tanácsok. Az a rengeteg üzenet és e-mail, amit kaptam ismerősöktől, barátoktól, tulajdonképpen elég hasznos volt, a végén már jegyzeteltem, hogy ki mit javasol, hogyan lehet sikeres a házasságunk. Egy tanács folyton visszatért, szinte minden üzenetben valamilyen formában feltűnt:
»Szeretnek a pasi szülei? És a család többi tagja? Ugye kedvelnek? Ne feledd, hogy nemcsak a férfihez mész férjhez, hanem a családjához is.«
Teljesen megértem, hogy miért írták ezt olyan sokan, tényleg az a legjobb, ha mindenkivel jól ki tudunk jönni, csak épp ez egy valóságtól elrugaszkodott elképzelés.
Az első két évünkben Luke – a férjem – szüleivel kifejezetten fantasztikus volt a kapcsolatom. Az anyukájával közel kerültünk egymáshoz, alig vártam a családi ünnepeket, hogy az asztal mellett órákig beszélgessünk. De amikor a húga, Sarah visszaköltözött a szüleikhez 2014-ben, a dolgok megváltoztak. Mindig is kedveltem Luke világutazó húgát, azt hittem, hogy ez az érzés kölcsönös, ám amikor hazaköltözött az európai körútja után, úgy tűnt, az lett időközben az életcélja, hogy megkeserítse az életem. Luke kis haverjaként emlegetett engem, és gúnyolódott rajtam, amiért politikai karriert tűztem ki célul. Irritált, de azért elviselhető volt.
Akkor vált teljesen kezelhetetlenné, amikor 2014-ben összejött a család hálaadásra, ahova a macskánkat is magunkkal vittük. Amikor a macska megtalálta Sarah ékszereit, és azon kaptuk, hogy pofozgatja a padlón a karkötőjét, Sarah megvádolt, hogy én meg akarom őt lopni, biztos beidomítottam a macskát. Elkezdte Luke-nak azt mondogatni, hogy engem csak a család pénze érdekel, és különben is szociopata vagyok, mert étkezési zavarom van. A szülei csak álltak ott, nem csináltak semmit, míg Sarah kígyót-békát kiabált rám, és hozzá ököllel verte a konyhaasztalt.
Végül elegünk lett az ordítozásból, fogtuk a macskát és hazamentünk. Sarah írt egy hétoldalas e-mailt Luke-nak még azon a héten, amiben kielemezte a kézírásomat abból a levélből, amit a szüleinek írtam egyszer régebben. Szerinte az írásomból látszik, hogy én egy vérszívó vagyok. Egy teljes önjelölt pszichológiai elemzést készített rólam, amit megmutattam egy igazi pszichológusnak, aki úgy, ahogy volt, kiröhögte az egészet. Luke szülei Sarah mellé álltak, és ugyanolyan ellenségessé váltak velem szemben, mint a lányuk.
Mostanra odáig fajult a helyzet, hogy évente jó, ha egyszer beszélünk velük.
Úgyhogy visszatérve az eredeti kérdésre: szeretnek engem a szülei? Nem, nem szeretnek. De az én fejemben nem is ez a legrosszabb része ennek a kérdésnek. Mivel mi olyan párkapcsolat mellett döntöttünk, amiben szabadságot adunk a másiknak, ezért felajánlottam Luke-nak, hogy nyugodtan látogassa a szüleit nélkülem. Az én családommal egészséges keretek között elég szoros kapcsolatot ápolunk, nem akartam, hogy miattam megszakadjon bármilyen családi köteléke a férjemnek.
Megpróbáltam mindent, hogy közeledjek a szüleihez, könyveket, trükköket, kommunikációs stratégiákat olvastam, hogy valahogy újra kapcsolódni tudjak hozzájuk. Megfogalmaztam az érzéseimet e-mailben, amit ignoráltak. Aztán már csak túl akartam lépni az egész helyzeten, elfelejteni őket, de Sarah és a szülők folytatták a levélírást, szapulva engem és áskálódva ellenem, ezért elmentünk hozzájuk, hogy szemtől szemben tudjuk tisztázni a félreértéseket. Amikor próbáltam elmondani, miért fájdalmas számomra, hogy így állnak hozzám, az anyja magából kikelve üvölteni kezdett velem, hogy én csak maradjak csöndben. Ekkor jöttem rá, hogy nekünk már nincs miről beszélgetni.
A csatatér közepén pedig ott állt Luke, aki kétségbeesetten akarta szeretni a szüleit, de nem bírta elviselni, hogy ennyit bántják a szerelmét.
Amikor szembesítettem a családot azzal, hogy csak a saját fiuknak okoznak fájdalmat a viselkedésükkel, közölték, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem érdekli őket a fiuk boldogsága. Egyetlen dolgot kellett volna tenniük: tisztelni Luke párválasztását. Ehelyett, amikor Luke elküldte nekik az esküvői meghívónkat, azt a választ kapta az apjától, hogy ő nem az a Luke, akit ők szerettek. Azóta a levél óta már nem reagálunk semmire, sem levélre, sem telefonra nekik.
Szerintem ez az egész »a férj családjához is hozzámész« teória azért szörnyű, mert semmi értelme. Egy párkapcsolatban két ember van: te és a párod (hacsak nem éltek poligám vagy nyitott kapcsolatban, persze). Nem a szüleinkkel, nem a családunkkal, nagynénikkel, nagybácsikkal, húgokkal, fivérekkel élünk együtt. Amikor felkelek reggel, akkor Luke van mellettem, nem pedig az anyósom. És amikor kimegyünk a verandára egy pohár borral este, akkor a férjem ül a másik széken, nem az apósom.
A családtagok gyakran másik államban, másik országban élnek, csak ünnepekkor látod őket. Amikor még jóban voltam Luke szüleivel, akkor sem találkoztunk túl gyakran, a barátaival sokkal többször voltunk együtt, mint bárkivel a családjából. Mégsem mondja azt senki, hogy amikor férjhez megyek Luke-hoz, akkor férjhez megyek a gimis barátjához, Kevinhez is, pedig őt hetente egyszer minimum látom. Szerintem ez az egész egy kicsit egészségtelen hozzáállás, mert amikor eljegyzitek egymást, akkor nem arra kellene első körben fókuszálni, hogy milyen a kapcsolatotok a másik családjával. Nem azért akartok házasodni, mert milyen jó fej az anyósjelölt, ahogy nem is azért akartok válni, mert milyen gonosz az após. Vagy ha igen, akkor a párkapcsolat alapjaival van a probléma.
Senki sem kényszerítheti mérgező emberi kapcsolatokba magát csak azért, mert az a hagyomány, hogy anyukával, apukával jóban kell lenni. Sem a kapcsolatnak, sem pedig az egészségnek nem tesz jót. Úgyhogy ha valaki bejelenti az eljegyzését, akkor inkább ne ömlesszünk rá kéretlen tanácsokat, csak gratuláljunk, és ne turkáljunk a családi szennyesben.
Egy tanácsot azért végül megfogadtunk Luke-kal: megszöktünk a családjaink elől, és kettesben házasodtunk össze. Életünk legjobb döntése volt.”