Pedig nyilván nem a bűntudatkeltés a lényege ennek a videónak, de akarva-akaratlanul is magára ismer benne az ember lánya, még akkor is, ha mi nem követünk el ennyire sarkítottan rossz dolgokat. Nem ordítunk egy csecsemővel, nem hánytatjuk magunkat a gyerek előtt, remélhetőleg nem ver agyon a férjünk, de mégis, eszünkbe jut az a sok apróság, amivel nem járunk elöl jó példával.
Felhívja a figyelmet arra, hogy bizony a gyerekek a szüleik viselkedését lemásolják. Ezért szokták azt mondani, hogy a gyerek viselkedése csak a család tünete.
Ha magatartászavarral küzd, akkor először nekünk, szülőknek kell körülnéznünk a saját portánkon, mert a gyerek tettei tükrözik azt, amit tőlünk lát. Ezen a ponton pedig óhatatlanul felüti a fejét a jó öreg anyai bűntudat. Megkérdezzük magunktól, hogy “most tényleg, még ez is az én hibám? Még az is az én lelkemen szárad, hogy a gyerek nem bír normálisan viselkedni az iskolában?” De jobban tesszük, ha nem kezdünk el lelkifurdalni. Én legalábbis nem hiszek az önostorozásban, nem visz előre, nem lesz tőle semmi sem jobb, ha hamut szórunk a fejünkre, és azon kesergünk, mi mindent rontottunk el.
A napokban újra felkapta az internet népe a most következő, igen tanulságos videót. Ne úgy nézzük, hogy közben siratjuk a saját elbénázott anyaságunkat, hanem inkább úgy, mint egy szemfelnyitós szösszenetet, ami lehetőséget ad a változtatásra. A felelősség nagy, a tetteink sokkal hangosabban szólnak, mint a szavak.
Mindegy, mennyit papolunk a gyereknek arról, hogy mi a helyes, ha nem azt látja tőlünk. Mindegy, hányszor mondjuk el, hogy egyen zöldséget, ha minket folyton csokival a kezünkben lát. Mindegy, milyen gyakran küldjük büntetésbe azért, mert káromkodik, ha nekünk minden második szavunk az, hogy b**meg. Mindegy, hogy azt mondjuk, szeresse magát, ha azt látja tőlünk, hogy gyűlöljük a testünket. Bűntudat helyett inkább ügyeljünk arra, hogyan éljük az életünket a gyerekek orra előtt, tartsuk észben, hogy a példánkból tanulnak és igyekezzünk minél jobb útravalót adni nekik az életre.
