“Egyszer rég én voltam a másik nő, a szerető, a főgonosz. Nem vagyok büszke rá, az életemnek ez egy érzelmileg megterhelő időszaka volt. Eltelt azóta sok év, hogy ez a dráma végül könnyekben, megtört szívekben és őrjöngésben véget ért. A fájdalom viszont sosem tűnik el örökre. Ennek a viszonynak a legnehezebb része az volt, ahogy vége lett, amikor beszéltem telefonon a szeretőm feleségével. Minden részletet tudni akart.
A férje telefonjában találta meg a számomat. Tudott róla, hogy én vagyok a szerető, többször is hívott a viszonyunk alatt, de sosem vettem fel a telefont.
Addigra már elegem lett a sok hazugságból, titkolózásból, a szeretőm gyávaságából. A pasi végig azzal hitegetett, hogy közte és a felesége között nincs intim viszony már évek óta. De aztán világossá vált előttem, hogy hazugság az egész.
Túl sokáig tartott két vasat a tűzben, teljesen kimerültem, készen álltam, hogy tovább lépjek. Ezért felvettem a feleség hívását azon az éjjelen és két órával később végeztem a szeretőséggel. Rengeteg kérdést tett fel nekem. Még mindig tagadásban élt, pedig tudta, mi folyik a háta mögött. Konkrétumokat, részleteket kért, amikről csak én és a szeretőm tudhattunk. Pontos dátumokra kérdezett rá, hogy hova mentünk, milyen filmet láttunk együtt. Mindent tudni akart.
Órákig beszélgettünk, mire hajlandó volt elhinni, hogy a viszony igazi, és a férje folyamatosan, gátlástalanul hazudik neki.
Észrevettem, milyen kedves a hangja. Ugyanazokat a szavakat használta, amiket a szeretőm, már ebből meg lehetett mondani, hogy ők egy pár. Fájdalmas élmény volt.
A beszélgetés felnyitotta a szemünket. Mindketten rájöttünk, hogy sokkal több hazugsággal állunk szemben, mint amennyit sejtettünk. Elmesélte nekem, hogy a szeretőm azt mondta, hogy én csak valami buta szőke vagyok, és hogy barátok vagyunk. Amikor pedig szembesítette a bizonyítékokkal, akkor a pasi közölte, hogy a megszállottja vagyok és üldözöm a szerelmemmel. Átküldtem az összes hangüzenetet, amit a férje hagyott nekem, amiken könyörög, hogy találkozzam vele, szerelmet vall, és azt elemzi, mennyire szüksége van rám. Ennyi volt. Tudtam, hogy a szeretőm soha többé nem lép velem kapcsolatba ezek után. Hivatalosan is lebukott.
A feleség úgy tette le a telefont, hogy közölte, gyűlöl engem, nincs még egy olyan ember a földön, akit jobban megvetne nálam. Hányingere volt tőlem. Nem hibáztattam érte.
A hangjából hallatszott, hogy sokkal intelligensebb, mint a férje. Esküdözött a telefonban, hogy elhagyja a pasit, és hogy a válási papírokat már el is készítette. De éreztem, hogy még mindig szereti, és nem fogja elküldeni. Legbelül ő is tudta, hogy nem én voltam az első szerető, és valószínűleg utánam is jöttek mások.
Az életem jobbra fordult azon az éjszakán. Elvágtam minden szálat, a sötétben tapogatózásból verőfényes napsütés lett. Néha azon tűnődöm, hogy mit gondolhat ma rólam a feleség. Vajon még mindig gyűlöl? Még mindig az exszeretőm felesége, és boldogan él? Arra is kíváncsi lennék, hogy a férje folytatta-e, és még mindig szeretői vannak, hazudozik mindenkinek, akit a karjaiban tart.
Sosem tudom meg. A mai napig fájdalmas arra gondolni, hogy valakinek az életében én voltam a főgonosz. Amennyire tudtam, tovább léptem, felelősséget vállaltam és amennyiszer csak lehet, bocsánatot kértem a feleségtől, mégis, egy ilyen élmény örökre elkísér az úton. Úgy érzem, végül tisztáztam magam, és abból a nehéz telefonbeszélgetésből egy megváltozott nőként léptem ki az életbe.”