Hannát babakorában láttam utoljára. Nyolc hónapos volt akkor, az őt nevelő pár, Andi és Nóra pedig épp a testvérét várta nagy izgalommal. Azóta az öcsi, Marci is megszületett. Hát igen, ha két nő él együtt, akkor a családtervezés érdekesen alakulhat: akár egy időben is születhetnek a testvérek anélkül, hogy ikrek volnának. Nóráéknál végül nem így lett, de azért az is érdekes helyzet, amikor egy első gyermekes anya, és egy terhességi tünetekkel bajlódó kismama igyekszik ellátni egy újszülöttet, vagy amikor egyszerre sír otthon egy csecsemő és egy kis kilenc hónapos.
De hogy hogyan is alakult így…
Nóra nem az a típus, aki húszéves kora óta arra vágyik, hogy gyereke legyen. “Sokáig az volt bennem, hogy erre semmi szükség, már úgyis tele van a Föld emberekkel. Bár akkor még egyedül voltam. Amikor már nagyon boldognak éreztem magam ebben a kapcsolatban, akkor hiányozni kezdett valami. Egy időben minden éjjel azt álmodtam, hogy várandós vagyok, vagy hogy találtam egy gyereket. Rájöttem, hogy egy kicsivel lenne teljes az életünk.”
Fotó: Fábián Éva
Nóra egy ideig nem mert beszélni erről Andreának, félt, hogy a lány megijed az ötlettől, és ez esetleg elrontja köztük a dolgokat. Az ösztön viszont egyre erősebben dolgozott.
Rájöttem, hogy ha nem teszek ezért valamit, akkor negyven-ötven évesen nagyon megbánom majd.
Jaj ne! – Andi először ezt mondta. De aztán nem telt el sok idő, és már ott tartott, hogy ő is el tudja képzelni magát várandósan.
A cél már megvolt, a hogyant kellett eldönteni. A nőpárok számára többféle lehetőség is van, mindnek vannak előnyei és hátrányai. Végül úgy döntöttek, keresnek egy férfipárt. “Úgy láttam, ez a legjobb út azok közül, ami számunkra járható. Ők sokszor ugyanebben a helyzetben vannak: nem lehet gyerekük a párjuktól, mégis vágynak arra, hogy szülővé váljanak. Sokan szívesebben választanának ismeretlen donort, nehogy később probléma legyen a biológiai apával. Igaz, hogy úgy »nincs probléma«, de egy jó apa esélyét is elveszítik. A »donorgyerekek« meg sem ismerhetik az apjukat – szerintem magának a gyereknek is jobb a mi megoldásunk.”
Hirdetést adtak fel, és találtak is egy megbízható párt. Két lelkes apajelöltet.
Összebarátkoztak, átbeszélték a dolgokat, és végül egyikük az egyik, másikuk a másik lánynak adott hímivarsejtet – vagyis “apasejtet, ahogy a gyerekeknek később elmagyarázták a dolgot –, és otthoni mesterséges megtermékenyítéssel (vagyis egy fecskendő segítségével) sikerült a fogantatás. Sokan csak álmodoznak arról, mennyivel könnyebb lenne az életük, ha megduplázhatnák magukat. Hát ők kipróbálták.
Amikor Hanna megszületett, rá két napra lett terhes a barátnőm. Azért persze segített, amennyit tudott. Amikor az öcsi is megszületett, már két baba körül pörögtünk.
Felváltva keltünk éjjel, és felváltva etettünk. Én azt mondom, könnyebb két anyának, mint egynek, de így sem egyszerű. Sokat bőgött mindenki… de azt hiszem, ez másoknál is így van. Segített a párom anyukája, és persze az apák is, kialakult egy rutin, és ahogy teltek a hónapok, egyre könnyebb lett.”
A két férfi apasági nyilatkozatot tett. Nóra úgy mondja a köztük lévő kapcsolatot: szövetség. Amíg a gyerekek picik voltak, minden vasárnapot az apjuknál töltöttek. Mostanság inkább átálltak arra, hogy kéthetente vannak együtt egy egész hétvégét. De vajon könnyebb, vagy csak bonyolultabb a helyzet attól, ha négy ember nevel két gyereket?
Négyen vagyunk két gyerekre: ez elég jó arány.
“Mindent összevetve szerintem könnyebb így. Mindig van, aki vigyáz rájuk, és mindent meg tudunk beszélni. Ha valamelyikük beteg, az vesz ki szabadságot, aki a legkönnyebben tudja megtenni. Tény, hogy voltak vitáink nevelési kérdésekben, de ahogy nőnek, úgy elcsitultak ezek. Az apák egyre lelkesebbek. Rengeteg programot szerveznek nekik, bábszínházba, fürdőbe járnak, és sokszor már az egész iskolai szünetet »maguknak akarják«.”
A gyerekeknél automatikusan alakult ki az, hogy apjukat apának szólítják, apjuk párját pedig a keresztnevén. Nóra azt mondja, érzelmi kötődésben is van különbség a kapcsolatukban. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy ebben a színes családban sosem voltak tabutémák.
Az én anyukám borzasztóan szemérmes volt, amit kényes témának érzett, arról egyáltalán nem beszélt velem. Így aztán amikor nagylány lettem, azt sem tudtam, mi történik… Elhatároztam, hogy én mindenről beszélni fogok a lányomnak úgy, ahogyan azt ő meg tudja emészteni, arról, amit csak kérdez. Márpedig kérdez.
Az első “rázós kérdés” persze a “hogyan lesz a kisbaba” volt. Amikor elhangzott Hanna szájából, Nóra nem reagált rögtön, hanem kör e-mailt írt a “szülői tanácsnak”, most mi legyen. Négyen négyféle véleményen voltak. Nóra várta a következő hasonló kérdést, ám mikor legközelebb Hanna a barátnőjével játszott, hallotta, amint a lánya “felvilágosítja” a vendég kislányt. Mint kiderült, édesapja addigra beszélt neki általánosságban a dologról. Mára pedig Hanna már azt is tudja, hogy ő nem úgy fogant, ahogy hagyományosan szoktak a gyerekek.
Mondtam neki, hogy ugye tudod, hogy a mi családunk egész más, mert a legtöbb gyereknek egy anyja és egy apja van. Először csodálkozott: Tényleg? Aztán azt mondta: De jó nekem!
Na, én is pont ezt érzem, hogy ő ezzel csak kapott. Mert sokkal több ember van, akik szeretik őt. És akkor még nem beszéltünk a számtalan nagyszülőről… Igaz, hogy már nem élnek mindannyian, de még így is több van neki, mint egy átlagos gyereknek. Persze az “átlagos gyerek” sem igazán létezik már, annyiféle család van. Elvált szülők, egyedülálló anyák, meg akiket a nagyszülő nevel…
Nóra azt mondja, néha fáj neki, ha olyan emberek véleményét hallja, olvassa, akik legszívesebben megtiltották volna neki, hogy anya legyen. Ezt sosem értette, hiszen az anyaság vágyának a világon semmi köze ahhoz, hogy az ember testileg-lelkileg kihez vonzódik. Ahogyan a szexnek és a gyereknemzésnek is csak technikailag van köze egymáshoz; motivációk terén a kettő már régen elvált egymástól.
Hogy valaki férfit vagy nőt szeret, attól még lehet jó anya, rossz anya vagy közepes, tök mindegy. Ha egy gyermek létre tud jönni, akkor neki létjogosultsága van.
Akik ezt megkérdőjelezik, azok leírhatnák a lombikbabákat is, hiszen ők sem természetes úton fogannak, és segítség nélkül talán sosem születnének meg. Én azt mondom, mindenkinek annyi szülője van, ahányan vágynak rá, hogy ő világra jöjjön.”
Vannak, akik az “ideális apaképet” hiányolják az ilyen családoktól, amit persze az elváltakon is számonkérhetnének. Vagy azokon a férfiakon, akik ugyan együtt élnek a családjukkal, de messze nem nyújtanak ideális apaképet. “Mi az az ideális apakép? – kérdezi Nóra. – Nem az, aki szereti a gyerekét és foglalkozik vele?”
Nóráék nem terhelik a környezetüket felesleges információkkal, aki akarja, az összerakja a képet. A munkahelyén természetesen kezelik a családi viszonyokat. “Ez egy nemzetközi cég, ahol lehet ilyenekről beszélni – mondja. – Meg hát van ez az előnyöm, hogy nem meleg férfi vagyok, hanem leszbikus nő” – utal arra, hogy két nő kapcsolata talán kevésbé stigmatizált itthon, illetve hogy nőknek gyermeket tervezni és családot alapítani is sokkal könnyebb praktikusan és jogilag is. Már ha nagyvárosi, még inkább fővárosi nőkről beszélünk. “Úgy érzékelem, hogy vidéken minden nehezebb. Sokan rejtőzködnek és hazugságokra kényszerülnek nem létező, hetero kapcsolatokról, csak hogy ne legyen furcsa, ha gyereket terveznek. Pedig szerintem a titok a legrosszabb.”
“Van az az elképzelés, hogy a gyermekek oda születnek, ahova szeretnének. Szép gondolat. Nem hiszek benne. Anyukám így hitte, és ezért fogadta el a döntésünket. Sajnos meghalt, amikor hét hónapos terhes voltam, de tudta, hogy unokája lesz, hogy lány lesz. Ismerte a páromat is. Az elején nem fogadta el, de aztán megbékéltek, és a végére nagyon jóban lettek. Sokszor eszembe jut, hogy azok a jogok, amik nekünk már természetesek – mondjuk, hogy a nők is szavazhatnak, és nincsenek rabszolgák –, nem azért azok, mert mindig is így volt, hanem mert valaki kiharcolta ezeket. A mi családunk különleges, és azt gondolom, addig kell is róla beszélni, amíg az. Akkor nem lesz az, ha egy űrlapon beikszelhetjük nemcsak azt, hogy nők vagyunk vagy férfiak, de a szexuális beállítottságunkat is, és az már nem lesz különleges. Csak egy tulajdonság.”
– Hanna, ugye azért hívsz engem anyának, mert az anyasejt belőlem jött. És az apasejt kiből jött?
– Apukámból.
– És Norbiból is jött apasejt, Andiból meg anyasejt. És abból ki lett?
– Abból meg Marci!
– Igen, ezért mondja azt nekik, hogy anyaaa, meg apaaa…
– De néha azt mondja, hogy apuci!
– És a te apukád milyen?
– Hát… szeretem. Mert kedves. És mert ő is szeret engem!