Sokszor tényleg szívás középső gyereknek lenni

Én úgy érzem, a szüleim nem ismernek annyira, mint a testvéreimet. Szerintem nem tudnák, hogy mit vegyenek nekem ajándékba, ha nem kérnék semmit – panaszkodik a tizenkét éves Bogi, akinek van egy három évvel idősebb nővére, Dóri és egy pont annyival fiatalabb öccse, Dávid. –

Karácsonyra is kértem inkább egy konkrét dolgot, mert nem akartam csalódást. Nem arról van szó, örültem én a múltkor annak a kis ezüst lovas nyakláncnak, mert szép meg minden, de nem igazán hordok nyakláncot, szóval kábé feleslegesen vették. Viszont Dórinak meg Dávidnak mindig ki tudnak találni olyat, aminek ők tényleg örülnek.

Na, és amikor elmegyünk shoppingolni a nővéremmel és anyukámmal, mindig azokba a boltokba megyünk be, amiket Dóri szeret. Jó, jó, tudom, hogy én válogatósabb vagyok, de akkor is. Meg ő több cuccot is kap, ami annyira azért nem igazságos. Értem én, hogy belenövök az ő ruháiba, nem rosszak azok sem, meg ő jár városi gimibe, ahová muszáj jó ruhákat felvenni, de én is szeretnék olyan cuccokat, amiket én választok.

Szóval úgy érzem, ilyenkor is Dóri a főnök. Meg akkor is, ha itthon vagyunk. Azt hiszi, hogy ő az úr. Oké, ő a legidősebb, de mindenhol ott van, én nem tudok senkivel négyszemközt beszélgetni, mert ő rögtön jön, és mindent hallani akar. Közben meg ő azért többet van kettesben anyával és apával, például, amikor elviszik suliba vagy délutáni programra. Az öcsémnek meg persze több fiús programja van apával, ami csak róluk szól. Járnak karatézni meg túráznak kettesben, meg összerakják a Star Wars legót. Néha persze úgy alakul, hogy kettesben maradunk itthon anyával vagy apával, de elég keveset beszélgetünk, és inkább apával tudok jókat dumálni. Dórival van, hogy megbeszélünk dolgokat fiúkkal vagy a barátnőkkel kapcsolatban, de ritka az, amikor azt érzem, hogy tényleg rám figyel. Fogja a telefonját közben, rám se néz. Azt mondja, figyel, megismétli, amit mondok neki, de azért az nem ugyanaz, mint amikor valaki tényleg rád néz beszélgetés közben. Akkor érzed, hogy tényleg ott van fejben, nem úgy, hogy közben három másik emberrel csetel. És akkor még én vagyok a titkolózós, hogy nem akarok beszélgetni vele. Szóval szerintem sokszor tényleg szívás középső gyereknek lenni.

Norbi viselkedése tükör a szülőknek

Norbi négyéves volt, amikor már kezelhetetlenné váltak a rendszeres dührohamai – avat be Király Ági, Adri (9), Norbi (7) és Kristóf (5) anyukája.

Amikor megszólalt, ő maga is mondta nekem, hogy ideges, de akkor már volt, hogy másfél órája hisztizett. Egy évbe telt, mire megtanultuk, hogy az érintés, a gyengédség lecsitítja. Egy idő után kifejezetten kérte, hogy öleljem meg, mert úgy érzi, hogy attól megnyugszik. Az volt a szomorú, hogy amikor végre tudott beszélni az érzéseiről, azt mondta, hogy úgy érzi, nem szeretem őt annyira, mint a testvéreit.

Az volt a gond, hogy nehéz volt jól reagálni a csúnya viselkedésére, amivel nyilván az volt a célja, hogy felhívja magára a figyelmet. De egy hisztiző gyereket nehéz szeretni, babusgatni. Ráadásul sokszor tettlegességig fajult a dolog, volt, hogy a kisöccsét ütötte meg, volt, hogy Adrit csipkedte.

Ági tehetetlenségében pszichológus segítségét kérte, aki viszont arra világított rá, hogy először a saját lelki problémáin kell dolgoznia. “Amikor elmeséltem, hogy Norbi viselkedése mennyire elkeserít, mert úgy érzem, nem bánok vele rosszabbul, mint a testvéreivel, a saját gyerekkoromról kezdett el kérdezni. Addig nem is gondoltam rá, hogy Norbi futtatja tovább a programot, amit nekem nem sikerült feldolgoznom. Én is nagyjából középső gyerek vagyok, van egy három évvel idősebb nővérem, egy tizenegy évvel fiatalabb húgom és egy tizennégy évvel fiatalabb öcsém.”

Kislánykoromban mindig féltékeny voltam a nővéremre, mert ő volt a szebb, az okosabb, valahogy mindig hozzá hasonlítottam magam, mert úgy gondoltam, anyuék őt tartják többre. Sosem voltam elégedett a külsőmmel, és úgy éreztem, sokkal kevésbé vagyok fontos a szüleimnek. Szégyelltem, ha valami bajom volt, ahelyett, hogy elmondtam volna nekik, inkább elvonultam a szobámba. Sokat voltam egyedül. Aztán amikor kiskamasz koromban megszülettek a kisebb testvéreim, még kevesebb idő maradt rám.

Ági nem hibáztatja a szüleit, sőt most már hálás azért, mert nem kényeztették el, úgy érzi, megedzették ezek a gyerekkori élmények. “Tudom, hogy ők nem akartak nekem rosszat, ugyanúgy szerettek mindannyiunkat, csak inspirálni akartak azzal, hogy Évit állították elém példának. A pszichológus arra is felhívta a figyelmünket, hogy Norbi viselkedése tünet, ami párkapcsolati problémára is utal, illetve amíg feszültség van köztünk a férjemmel, addig ne várjak csodákat vele kapcsolatban. Sajnos elég szerencsétlen kombináció, hogy Norbi a középső gyerek és ő a legérzékenyebb is. Adri és Kristóf sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, velük sosem voltak ilyen problémák. Viszont amióta megtanultam, hogy Norbinak kicsit több figyelem kell, azóta sokkal jobb a helyzet. Bevezettük, hogy kettesben is csinálunk programot, ő a születésnapjára is azt kérte, hogy ketten menjünk el vásárolni és pizzázni.”

Rájöttem, hogy számára a legnagyobb büntetés a figyelemmegvonás, persze ha lehet, igyekszem elkerülni. És annak ellenére, hogy nagyon sokat javult a helyzet, még mindig sokat kell dolgoznunk azon, hogy Norbi ne érezze úgy, hogy kevés figyelmet kap. Ha arra gondolok, milyen nagy dolog volt nekem, amikor apukám azt mondta, hogy büszke rám, egyértelmű, hogy dicsérnem kell Norbit is minden adandó alkalommal.

Száva, a család türelmes békítője

A családunkban a három testvér közül a középső, Száva az, aki türelmes és elég kreatív ahhoz, hogy elsimítsa, megoldja a konfliktusokat a gyerekek között. Ösztönösen, hatalmas szeretettel fordul a kisöccse, Lőri felé, és igyekszik Ákost, a bátyját is megérteni, elfogadni, ami sokszor nagyon nem könnyű – meséli Mike-Varga Csilla, Ákos (11), Száva (9) és Lőrinc (3) anyukája. –

Egyszer meg is fogalmazta, hogy neki a legnehezebb a sora ebben a családban, mert két hülye testvére van, egy nagy hülye meg egy kis hülye. Ami egy nehezen kezelhető, különc báty és egy virágzó dackorszakos öcsi mellett érthető.

Amikor például Lőri bezsong, mert azonnal kell neki valami, Szávinak mindig van ötlete. Olyan, mint az okos lány a mesében. Ad is, meg nem is. Kedvesen befogadja, beveszi a játékába, szerepet oszt neki, bohóckodik vele. Ha kell, eltereli a figyelmét. Vagy összekészít neki egy cuki csomagot mondjuk playmobilból, amit megkaphat kölcsönbe, ha kimegy a szobájából. Mesél neki, ha nyűgös. “Nekem ez csoda klassz érzés, és óriási segítség. És amikor Ákosnak rossz napja van, mondjuk rossz jegyet kapott az iskolában, akkor a húga minket is igyekszik tompítani kicsit. És mindenféle meglepetéseket, békítő, dicsérő ajándékokat készít titokban.”

Ugyanakkor nagyon nehéz lehet mindig engedni, kreatívnak lenni, alkalmazkodni. Éppen ezért,

ha Szávi kiborul, az elég brutális. Nekünk szülőknek is nagyon oda kell figyelni, hogy vele is törődjünk igényei szerint, vele is meglegyen a minőségi idő.

Csajos napok, apás napok formájában például. “Illetve én hajlamos vagyok a legőrültebb ötleteit is támogatni, úgy, hogy eszközt, helyet, időt adok a kreativitásának. Egyszer azon vettem észre magunkat, hogy hajlamosak vagyunk hamarabb megszidni, rászólni, mert megszoktuk, hogy minden dolgában, feladatában önálló, a fiúk pedig tényleg fárasztóak. Azóta tudatosan figyelek arra, hogy észrevegyem és jelezzem neki, mennyire sok örömet okoz a léte. És segítségére legyek, ha szüksége van rá.”

Azt hiszem, nekünk szülőknek is ez a legnehezebb: egyrészt elfogadni, hogy mindegyik gyermekünk más, másrészt törekedni arra, hogy a természetüknek és igényeiknek megfelelően hangot találjunk mindegyikkel.