“Nem hiszek a hideg vízben!” – Létezik ellenszere a hisztinek?

Tegyünk először rendet a fogalmakban. Mi a különbség a hiszti és az agresszió között?

Bizonyos fokig mindkettő teljesen természetes viselkedés, de a “hiszti” életkori sajátosság is. Másfél éves kor után szokott megjelenni, kettő-négy éves kor között a leggyakoribb, de még öt éves korban is előfordulhat. Ez az akarat, és az én-erő kifejezésének természetes velejárója. A határok kitapasztalásáról, feszegetéséről szól. Gyakran előfordul olyankor, ha a gyerek nem kapja meg, amit nagyon akar, ha kimerült, vagy ha túl sok inger éri, esetleg nem sikerül valamit megcsinálnia. Kisgyermekkorban egy gyerek még nem tudja meghatározni saját magát, csak valakivel szemben.

Ezért mondja olyan sokszor, hogy nem. Sokszor még akkor is, amikor igenre gondol. Ha jól kezeljük a hisztit, legkésőbb iskoláskorra kinövi. Az agresszió ehhez képest olyan természetes ösztönviselkedésünk, ami támadó, ártó viselkedésben nyilvánul meg. Sokszor erős versengés és akarat kapcsolódik hozzá. Akkor jelenik meg, amikor a gyerek nem tudja a belső frusztrációkat, indulatokat, feszültségeket, negatív érzéseket kezelni. Márpedig a gyerek erre nem képes addig, amíg nem tanítjuk meg rá. Ellöki a másikat, kikapja a kezéből a játékot, “buta vagy”, “hülye vagy”, “utállak”, mondja sokszor. Ellentéte a szorongás, alárendelő, visszahúzódó viselkedés. A nevelésben a kettő közötti állapot a cél. Hogy képviselje a saját érdekeit, de közben ne sértsen másokat.

Mi a helyes reakció az egyikre, és mi a másikra?

Mindkettőre igaz, hogy muszáj értenünk az okokat, muszáj értenünk a gyerekünket. Fogadjuk el például, hogy a dac, a hiszti életkori sajátosság, a fejlődés fontos állomása. Persze vannak gyerekek, akik nagyon próbára teszik a szüleiket, de önmagában már az elfogadás, a megértés segít kezelni a helyzetet.

És talán nem lesz bűntudatunk…

Pontosan. Levesszük magunkról azt a terhet, hogy elrontottunk valamit. Ettől persze még kellenek eszközök a hiszti kezelésére. A legfontosabb, hogy lehetőleg ne erősítsük meg. Ne kapja meg például a boltban azt a csokit, amire először nemet mondtunk. Akkor sem, ha a hiszti folytatódik.

Könnyű ezt mondani, de valószínűleg minden szülő ismeri azt a kínos helyzetet, ami ezután következik.

Ez így van. És nyilván nem mindig tudunk következetesek lenni, de törekedjünk erre! Hosszú távon ugyanis sokat árthatunk a gyerekünknek azzal, ha azt tanulja meg: elég, ha erőszakos, és megkapja, amit szeretne. Épp ellenkezőleg, azt kell átadnunk neki, hogy vannak szabályok, és néha várni kell a jutalmakra.

Az otthoni hisztit nézőközönség nélkül sokkal könnyebb kezelni. Mégis sokan elvesztik a türelmüket. Mondanál egy-két tippet a kiabálás, büntetés helyett?

Valamelyik gyereknél működik az ölelés, valakinél ehhez várni kell. Az a helyes hozzáállás, ha nem kezeljük túl nagy figyelemmel a hisztit. Az érvek ilyenkor el sem jutnak a magán kívül lévő gyerekhez, ne kezdjük el hát azonnal “megbeszélni” a dolgot. Semmiképp ne zárjuk rá az ajtót, és ne büntessük meg. Óriás hiszti esetén valószínűleg tényleg nem tudunk mást tenni, mint kivárni, míg vége lesz. Addig pedig tenni a dolgunkat. Van, aki betessékeli szelíden a gyerekét a szobájába, nem rázárva az ajtót, és azt mondja: “ha vége, kijöhetsz, én ott leszek”. Ez működhet. Valaki kinevez egy sarkot nyugisaroknak, és – szintén szelíden – visszaviszi a gyerekét, akárhányszor tombol. A legfontosabb, hogy a gyerekeknek mindig tudniuk kell, hogy bármikor odajöhetnek hozzánk, és odabújhatnak. A szülői biztonságnál nincs fontosabb. Hiszen bármennyire erőszakosan viselkedik a gyerek, belül szinte mindig bizonytalan.

Szerintem még mindig sok családban érvényben van a hideg víz…

Én a hideg vízben nem hiszek. A gyerek amúgy is pánikszerű állapotban van, még egy erős ingernek kitenni őt… Ennek lehet, hogy az lesz az eredménye, hogy befejezi a hisztit, legközelebb esetleg elég egy fenyegetés, és el sem kezdi komolyan, de akkor ott valami elfojtódik. A fejlődés szempontjából az az egészséges, ha megélheti az ellenkezését, és szépen fokozatosan megtanulja azt kezelni.

És mi a helyzet akkor, ha a gyerek agresszívan viselkedik? Ez a másik, ami számunkra, felnőttek számára tarthatatlannak tűnik.

Az agresszió ellenszere az empátia. Meg kell értenünk a gyerekünket, és meg kell értetnünk vele, hogy mit éreznek azok, akikkel szemben erőszakosan viselkedik. Fontos, hogy agresszió esetén is el kell fogadnunk az érzést, ami a dühkitörések mögött van. Például azt, hogy csalódott, vagy megbántva érzi magát, esetleg szenved a sikertelenségtől. Ettől még persze meg kell tanulnia kontrollálni a viselkedését. A felnőttek közül sokan az agresszióra is erőből reagálnak, merthogy a tehetetlenség a szülőkből is indulatot vált ki, és ez teljesen érthető. Viszont az eredménye hosszú távon a lehető legrosszabb: gyakoribbá teszi ezt a viselkedést, hiszen ugyanezt a modellt mutatja – ezzel pedig szándékán kívül megerősíti.

Hogyan tanítsuk meg a gyerekeket a saját indulataik kezelésére?

Legelőször arra kell megtanítanunk őket, hogy ki kell mondania az érzéseket. A negatív érzéseket is. Gyerekkorban persze még a legtöbbnek nem tudják a nevét. Segít, ha megfogalmazzuk helyettük, hogy mit élnek át. “Látom, hogy dühös, csalódott vagy.” “Látom, hogy haragszol” – mondhatjuk egyszerűen. Ez szép lassan beépül majd a szókincsükbe, a szokásaikba, később önmagában már ez is segíteni fogja a negatív érzések kezelését.

Tételezzük fel, hogy a gyerek ki tudja mondani a negatív érzéseit, és elvben tudja, hogy nem lehet erőszakos a többi emberrel szemben, akkor sem, ha nagyon haragszik. Hogyan tudunk segíteni abban, hogy más úton megszabaduljon a benne levő dühtől?

Adjunk neki ötleteket arra, mit csináljon, ha dühös. Mondjuk neki például, hogy ha legközelebb meg akarsz ütni valakit, keress egy párnát, és csapj abba egy nagyot. Vagy a párnába kiabáld bele, hogy dühös vagy. Segíthetnek a nagymozgások is, a futás, amennyiben persze van erre lehetőségünk. Egyébként is keveset mozognak a gyerekek, nem mozogják ki a feszültségeiket. Pedig ez a megelőzésben is, kezelésben is hatalmas szerepet játszik.

Sokan valószínűleg most csóválják a fejüket, hogy ja, ha a gyakorlat annyira egyszerű lenne, mint az elmélet…

Tény, hogy a dolog időigényes, és erre is igaz, hogy nem kell tökéletességre törekednünk, csak arra, hogy “elég jó” anyák, vagy apák legyünk. És persze a gyerekek habitusa is nagyon különböző. Közöttük is vannak olyanok, akiknek hamarabb eljár a kezük, hamarabb kiabálnak, nekik több időre lesz szükségük, a szülőknek pedig lényegesen több türelemre. Hosszú távon ezek a stratégiák ugyanakkor tényleg hasznosak. A feszültség kezelése öt dolgon nyugszik: száj, mozgás, gondolat ereje, kéz és bőr. A száj a kimondást szimbolizálja, a mozgás a nagymozgásokat, a gondolat ereje a képzeletre utal, a kéz a firkát, rajzot, később az írást jelenti, a bőr pedig az ölelésre, hancúrozásra, odabújásra emlékeztet. Ezek sorrendje szinte mindegy. A lényeg, hogy egyikről se felejtkezzünk el a gyereknevelésben.

Szerintem te is voltál olyan helyzetben, amikor minden elmélet csődöt mondott…

Persze, hogy voltam. Emlékszem, volt egy nap, amikor a nagyobbik gyerekemnek egész nap semmi sem volt jó, pedig előtte terveztem el, hogy mi mindent fogunk csinálni kettesben. Annyira beleragadtam én is ebbe a negatív spirálba, hogy a végén csak úgy áradtak belőlem a “jobbnál jobb” üzenetek. “Ha így viselkedsz, nem megyünk sehova!” “Te semminek sem tudsz örülni!” A hangomat is felemeltem. Képzelheted. Ő egyre dühösebb lett, én egyre elkeseredettebb, a helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. Ha jól emlékszem sírtam is… Iszonyúan elfáradtam, nagyon haragudtam magamra is, rá is. A végén két dolog segített, a sírás, és az, hogy épp felhívott a férjem. Lenyugodtam, beszéltem a gyerekkel, elmondtam neki, hogy miért haragudtam rá, elnézést kértem, amiért kiabáltam, majd összeszedtük magunkat, és elindultunk az eredeti programra. A kisebbik gyermekem most lépett ebbe a korba, most lett kétéves, és ő elég heves vérmérséklet, vele még biztos lesz jó pár kiborulásom…

Mikor kell a gyerekünk agressziójával szakemberhez fordulni?

Ha a dühkitörések naponta és sűrűn követik egymást, ha nagyon erősek, hosszadalmasak, ha a gyerekünk magát is bántja közben, vagy mást bánt, de nagyon erőszakosan, és ha emellett erős beilleszkedési nehézségei is vannak. Általában egyébként ezekben az esetekben más probléma is társul az agresszióhoz, és valamilyen idegrendszeri zavar állhat a háttérben.

Elég nagy jelentősége van mindennek hosszú távon.

Hatalmas. Az, hogy ki hogyan tudja kezelni az érzéseit, a boldogulás egyik legnagyobb titka. Mindezzel a gyerekkorban könnyebb foglalkozni, mint felnőttként, sok-sok kudarc, rossz élmény után. A tanítással összességében azt a gondolatot kell átadnunk a gyereknek, hogy te vagy a tested kapitánya, vagyis, mint egy hajót, te irányítod a tengeren.