A kapcsolatunk elején számtalanszor megfordult a fejemben, hogy lehetnék akár a felesége is. Melyik lány ne akarna jó esetben életében egyszer hófehér ruhában végigvonulni a sorok között, persze olyan káprázatosan szépen, hogy attól nemcsak a szüleinek és vőlegényének, de még az anyóséknak is eláll a szava. És a sorok végén ott vár majd Ő, lelkesen, kissé elhomályosult szemmel…
A negyedik évfordulónk estéjén megkérte a kezem.
Először tőlem, aztán a szüleimtől is. Igent mondtam és anyámék sem tiltakoztak, inkább gyorsan körbetelefonálták a rokonságot a hírrel.
Pár hét múlva ismét körtelefonálást tarthattak, mert időközben kiderült: úton van az unoka is. Volt nagy öröm, és persze, hogy beindult a hátunk mögött a pletyka, miszerint csak azért volt lánykérés és lesz esküvő, mert jön a gyerek. Mi mondjuk tudtuk, hogy egy nagy túrót, de aki ismeri a családomat, az tudja, mennyire túlkombinálnak mindent, ami engem már akkor is a halálba idegesített. Mert nem lehet csak egyszerűen örülni annak, hogy boldogok vagyunk, kell mellé az elméletgyártás is.
Így esett, hogy megállapodtunk, az esküvő határozatlan ideig elmarad. Fókuszálunk helyette a gyerek érkezésére, azt a pénzt, amit pedig a lagzira költöttünk volna, inkább rá költjük. Hiszen egy baba érkezése is brutális anyagi megterhelést jelent, főleg úgy, hogy a húszas éveink elején, nulla tartalékkal és nagyjából ugyanannyi (nagy)szülői segítséggel fog világra jönni. Mert a kiságy, a babakocsi, a babaruha, a pelenka mind nem kevés pénzbe kerül, és akkor még az én kieső béremről nem is beszéltünk. Abban maradtunk, hogy ha később úgy állunk, és még mindig fontosnak tartjuk ezt az egész esküvős dolgot, majd akkor házasodunk.
Aztán amikor megérkezett a gyerek, valami végleg átkattant bennünk.
Már nem volt fontos a fehér ruha, a papír, a rokonság és barátok előtt kimondott eskü. Nem volt fontos, és azóta sem az, hogy én feleség legyek, ő meg férj. Nekünk, mindkettőnknek ez a gyerek a közösen letett eskü.
Elképesztően erős kötelék az a lény, aki a kettőnk egymás iránt érzett elköteleződéséből és szeretetétből, szerelméből született. Ő az, aki tényleg örökre összeköt minket, és akit nem vállaltam volna akárkivel, csak azzal az emberrel, aki az apja lett.
Az évek során számtalanszor megkaptuk, mennyire gáz, hogy nem vagyunk házasok. Sokszor indoklás nem is volt, miért is. Többször elhangzott érvként, hogy a gyerekünk így fattyú. Szerintem inkább hattyú, de ha eltekintek a vacak szóviccektől, akkor is csak annyit tudok kérdezni, hogy és akkor mi van? Így kevesebbet ér, mint más, házasságba született gyerekek? Kevesebbet ér azoknál, akik ugyan egy házasságba születtek bele, de a szüleik már nincsenek együtt? Manapság milyen hátrány érheti emiatt? Vajon megkérdezik majd tőle egy állásinterjún, hogy a szülei házasok-e?
Máskor elhangzott az is, hogy biztosan azért nem akarunk megesküdni, mert félünk az elköteleződéstől, nem gondoljuk komolyan a kettőnk kapcsolatát, sőt egyesek szerint azért sem, mert így könnyebb kiugrani a kapcsolatból, mintha ott lenne a papír, és egy válással kellene lezárni. Esküszöm, akkor és most sem értem ezeket a feltevéseket.
Mielőtt megérkezett a gyerek, már voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, és a születése után is számtalan komoly krízist megéltünk. Szerintem ebben nincs különbség egy házasság és a mi kapcsolatunk között.
Voltak pillanatok, mikor úgy éreztük, talán jobb lenne külön megpróbálni.
De mindig borzalmasan fájdalmas volt már pusztán az is, ha felvetődött, hogy elválnak egymástól az útjaink. Sosem éreztük úgy, hogy mivel nincs papír, simán kimondható, hogy vége, és nincs tovább. Végül ma mégis itt vagyunk, és most már a közös nehézségek is összekötnek, amiket együtt harcoltunk végig, és éltünk túl. Nálunk ezek a gondok és a túljutás rajtuk csak még erősebbé tette a már meglévő kapcsolatot.
Azt szokták még állítani, hogy leggyakrabban azok a párok nem házasodnak össze, akik megélték a saját szüleik válásának traumáját. Ránk ez sem igaz. Mindkettőnknél együtt vannak a szülők, és bár az én anyám már meghalt, a magam részéről mindig azt láttam, hogy mennyire szeretik egymást az egyébként házasságban élő szüleim. Ennek ellenére nem érzem fontosnak azt, hogy magam is ezt az utat járjam be.
Amit fontosnak érzek, az egyfajta ezerrétegű, zsigeri szeretet, felelősség és tisztelet egymás iránt.
Nem kevésbé fontos, hogy meghallgatjuk egymást és érdekel, mit mond a másik. Ma is ő az, aki bármikor képes megnevettetni, és aki mellett nem kell többnek vagy kevesebbnek lennem, mint ami vagyok. Igyekszem ugyanezt adni neki, mert tudom, mekkora szabadságot jelent ez. Fontosnak tartom a bizalmat, és azt, hogy kiállunk egymásért, miközben egymás legnagyobb kritikusai is vagyunk. És fontos a gyerekünk, akiért mindketten felelősséggel tartozunk, de nemcsak azért, hogy mindene meglegyen anyagi és érzelmi értelemben is.
Hanem azért is, hogy egy olyan közegben nőjön fel, amiben azt tanulja meg, hogy érdemes a másikért küzdeni, ha szereted, és ha fontosnak érzed a kapcsolatotokat. Ahogy azért is, hogy lássa, az egymás iránti szeretet, gyengédség és tisztelet igenis megtartható hosszú távon is egy kapcsolatban, még akkor is, ha vannak rosszabb időszakok. Ismerősök ezek a dolgok, szerintem minden kapcsolatban és családban.
Még akkor is, ha manapság bizonyos körökben azt pumpálják a fejekbe, hogy nő és férfi csak úgy alkothat családot, csak akkor illethető ezzel a névvel, ha erről papírjuk is van. Szerintem a mi kapcsolatunk, a mi egységünk és szövetségünk nem ér kevesebbet csak azért, mert nincs róla egy hivatalos bejegyzés.