25 éves voltam, amikor először találkoztam veled, és már a megismerkedésünk is olyan sorsszerűnek tűnt. A buszmegállóban szólítottál le, mindketten szorongva igyekeztünk a iskolai beiratkozásra, és egyikünk sem volt biztos benne, melyik buszra kellene szállni. Ahogy beszélgetni kezdtünk, rögtön éreztük, egy hullámhosszon vagyunk, az első cinkos összenevetés még a buszon megtörtént. Valahol mélyen már akkor tudtuk, hogy egy fontos közös történet, egy új barátság kezdődött el.
És tényleg: a főiskolás évek alatt végig elválaszthatatlanok voltunk. Együtt küzdöttünk meg a több száz oldalnyi, áthatolhatatlannak tűnő tananyaggal, együtt ültünk a sokszor végtelennek tűnő előadásokon. Együtt éltük meg az életünk tán legszebb időszakát. Emlékszem a rengeteg közös filmélményre, amikor együtt könnyeztük végig a Művész moziban a Fridát, hiszen mindkettőnk életében volt már egy Diego, aki könyörtelenül összetörte a szívünket. A szombat estéket együtt táncoltuk át a Szódában, és tudtuk a másik minden ügyes-bajos dolgát. A közös élmények, a közös titkok egyre erősebbé kovácsolták a szövetségünket.
Azt hiszem, a hasonlóan ironikus, abszurd humorunk és a kendőzetlen őszinteségünk volt az, ami kezdettől fogva összekapcsolt minket. Mi sosem alakoskodtunk egymás előtt. Ha úgy gondoltad, hülyeséget csinálok, nem kerteltél, megmondtad maszatolás nélkül. De ha más is volt a véleményed, sosem éreztem azt, hogy elítélsz. Akkor sem, amikor tudtad a legsúlyosabb titkomat, amiért magamat is gyűlöltem. Sírhattam a válladon az életem legfájdalmasabb szakítása után, és együtt hullattunk örömkönnyeket, amikor sok év meddőség után kiderült, hogy végre kisbabát vársz.
Aztán elszálltak az iskolaévek, és elsodort minket egymás mellől a robot, a zúzós hétköznapok. Te gyereket neveltél, engem beszippantott a médiamunkások pörgős élete. A korábban gyakori találkozások helyét átvette a levelezés és a chat. És aztán lomhán, alattomosan bekúszott a kapcsolatunk egére egy fekete felhő.
Egyszer csak azt vettem észre, egyre passzívabb vagy. Nem írtál, nem hívtál, megvártad, hogy én kezdeményezzek. Rendre meg is tettem, pedig nem volt benne sok köszönet. Én örömmel kerestelek, ahogy mindig, de te a beszélgetéseket mindig szemrehányással indítottad. „Nahát, még megvan a telefonszámom?”, „Már azt hittem, rég elfelejtettél” – ilyen szurkálódásokkal adtad meg az alaphangot. Eleinte hasonlóan csattanós válaszokat adtam, hogy észbe kapj, te is nyugodtan megemelheted a telefont, ha hiányzom, de süket maradtál. Egy ideig próbáltalak kirángatni a saját magad építette tüskevárból, de aztán szép lassan belefáradtam.
Túl sok olyan kapcsolat volt már az életemben ugyanis, amelyekben azt éltem meg, nekem kell állandóan kepesztenem a másik szeretetéért, és időről időre bizonygatnom, mennyire fontos nekem. Ezt csinálta velem anyám is. Ha felhívtam, rögtön leteremtett, hogy miért nem kerestem előbb. Haragudtam is rá érte, de aztán magamra még jobban, amiért nem álltam ki magamért vele szemben.
Hagytam neki, hogy sebet ejtsen rajtam az érzelmi manipulációival – épp úgy, ahogy neked.
Ma már kristálytisztán látom, hogy a zátonyra futott párkapcsolatod tett téged ennyire megkeseredetté. Nagyon hamar jött a baba, ha nem így alakul, talán ma már nem is lennétek együtt. Szurkoltam értetek, és melletted álltam, de azt láttam, felőröl benneteket ez a kapcsolat.
A párodtól is azt vártad, hogy reggeltől estig bizonygassa, mennyire fontos vagy neki, és milyen őrülten szeret. Nem bíztál benne. Mert nem bíztál magadban sem.
Nem hitted el, hogy csodás nő és nagyszerű anya vagy. Sokat beszélgettünk erről, és a lelked mélyén tudtad jól, hogy a te készülékedben van a hiba. De a legszomorúbb az volt, hogy mégsem voltál hajlandó tenni semmit azért, hogy változtass.
Évek óta nem beszéltünk már. Hála a Facebooknak, valamennyit azért tudok rólad. Látom, hogy a kislányod már kész nő, te pedig büszke anyaként mosolyogsz mellette a képeken. Szívből remélem, ez nemcsak a külvilágnak szánt csalóka póz, mint oly sokaknál, és tényleg sínre került az életed. Még most is sokat gondolok rád, mert sajnálom, hogy így alakultak a dolgaink. Tudom, ha felhívnál, tudnánk ugyanonnan folytatni a beszélgetést, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt. Mert ha keresnél, az azt jelentené, hogy megtanultad te is az egyik legfontosabb leckét az életben.
A játszmák csak keserűvé és boldogtalanná tesznek bennünket. A kapcsolataink nem egyirányú utcák, tenni kell azért, hogy működjenek. A jót meg kell tanulni becsülni, de a mérgező helyzetekből ki kell lépni, és szépen becsukni magunk után az ajtót.
Remélem, te is tudod már, merre visz az utad, és talán egyszer majd újra keresztezni fogja az enyémet.