A KSH adatai szerint Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben. A Budapest Intézet felmérése alapján 130 ezer gyereknek kell szembenéznie az állandó nélkülözéssel, és közülük nagyjából 50 ezer rendszeresen éhezik – ezek a szívszorító adatok tavalyiak, de a helyzet aligha változott azóta. Három kisgyerek édesanyjaként sokszor gondolkodom azon, vajon hogy tudnék én segíteni. Miként lehetne elérni tartós javulást? Hogyan is változtathatnék aprócska porszemként ezen a hatalmas, rosszul működő gépezeten?
Mert az nem létezhet, hogy ma Magyarországon, néhány kilométerre a mi megterített étkezőasztalunktól rendszeresen vacsora nélkül fekszenek le gyerekek tucatjai!
Ami tőlem telik, azt próbálom rendszeresen megtenni: minden évben többször is odaajándékozzuk a még jó, de már kinőtt gyerekruhákat, továbbadjuk a már nem használt játékokat. Karácsonykor különösen odafigyelünk arra, hogy a saját gyerekeinken kívül néhány rászoruló gyereknek is csempésszünk ajándékot a fa alá. Már ha van nekik egyáltalán… Soha nem tettem közhírré, nem kérkedtem ezzel, mert nekünk természetes:
ha megtehetjük, akkor segítsünk másokon! Mert szükség van rá. Mert alapvető. Mert öröm. Mert jó.
Útra kel a tündérpakk
Szülőként fontosnak tarom, hogy a gyerekeim is aktívan részt vegyenek az itthoni selejtezésben, és együtt válasszuk ki, mi az, ami nekünk már nem kell, de másnak még örömet szerezhet. Idén ősszel úgy döntöttem, csomagunkat nemcsak leadjuk egy gyűjtőhelyen, hanem ötéves lányommal kézen fogva magunk visszük el új tulajdonosaiknak. Csipi már elég nagy ehhez, és szerettem volna, ha ő is megtapasztalja: adni igenis nagy boldogság, megosztani mással azt, amink van, felemelő érzés. Egy ilyen látogatás csakis javára válhat. Neki is, nekem is.
Felkerestem Szomolányi Tímeát, aki a Tündérpakk Alapítvány megálmodója és létrehozója, és kértem: szervezzen meg egy személyes találkozót, válasszon nekünk egy olyan rászoruló családot, amelynek kicsivel könnyebbé tehetjük a mindennapjait. Ha nem is örökre változtatjuk meg az életüket, de pillanatnyi gondtalanságot ajándékozhatunk nekik. Ez az alapítvány – néhány önkormányzattal karöltve – igyekszik segíteni mindenkin, akinek szüksége van rá. Az itt dolgozók idejüket, sokszor pénzüket nem sajnálva, saját családjaikat olykor háttérbe szorítva gyűjtenek, szállítanak, osztanak, tüsténkednek azon, hogy másoknak csak egy kicsivel könnyebb legyen.
„Tessék, ezt neked hoztam”
Mi egy angyalföldi családhoz érkeztünk, ahol mindkét szülő szorgalmasan dolgozik, három gyerek mellett mégsem elég a fizetésük. Dorina kilencéves, kitűnő tanuló nagylány. Korábban néhány hónapot állami gondozásban kellett töltenie kilátástalan helyzetük miatt, de szerencsére valamelyest talpra álltak, így sikerült visszakerülnie szerető szüleihez. A Tündérpakk jóvoltából kaptak már hűtőt, szekrényt, tanszereket, többször tartós élelmiszert, sőt még a Fővárosi Nagycirkuszba is eljuthattak. Csipivel néhány játékkal és tisztító-, valamint tisztálkodó szerekkel készültünk.
A család egy takaros önkormányzati bérlakásban él, ahol az édesapa szinte mindent a két kezével újított fel, javított ki, tett rendbe. Dorina éppen egy utazós természetfilmet nézett, amikor megérkeztünk. Széles mosollyal fogadott bennünket, Timi „néninek” előre és hangosan köszönt. Csipi kissé megszeppenve lépte át a lakás küszöbét, de a nem mindennapi helyzet ellenére a két lány szüntelenül csak somolygott egymásra. Fülig ért a szájuk. Kriszti, az édesanya boldogan mutatta meg nekem, mi mindent kaptak már a nagylelkű embereknek hála. Aztán Csipi büszkén megragadta csomagunkat, és csak annyit mondott Dorinának: „Tessék, ezt neked hoztam.” Dorina azonnal kipakolta a játékokat, édesanyja pedig hangos nevetésben tört ki, egészen meghatódott, amikor meglátta az öblítőket: „Jaj, de jó! Végre használhatok ilyet is! Nagyon örülök neki, köszönöm szépen! Na Dorina, ilyen jó illatú lesz az összes ruhád.” Lányaink hamar összebarátkoztak, Csipi még egy macit is kapott Dorinától, amit azóta is az ágyában őriz. Azt hiszem, találkozunk még. Remélem.
A nyers adatok ugyan megszűntek, azonban a probléma igenis létező: a Központi Statisztikai Hivatal 2015 óta már nem látja értelmét kiszámolni a létminimumot, de tavaly megtette helyette a Policy Agenda. Az eredmény: egy egyedülálló felnőttnek havi 88 619 forintra van szüksége ahhoz, hogy a minimális szükségleteit ki tudja elégíteni. Két felnőttből és két gyerekből álló családnak már minimum havi 256 995 forintot kell előteremtenie élelmiszerre és lakhatásra. Vagyis idén a becslése szerint
a magyar háztartások 36 százaléka a létminimumnál alacsonyabb jövedelemből él.
„Az ember igenis valahogyan visszakapja azt, amit ad”
Timit aznap több helyre is elkísértük: volt, ahova csak egy iskolatáskát és néhány füzetet dobott be, egy várandós kismama rácsos ágyat és babaruhákat kapott. Mint egy búgócsiga, alkalmi tündérünk pörgött egész nap: hol egy újabb szállítást intézett, hol egy felajánlóhoz sietett adományokért, hol pedig a saját óvodás és iskolás gyerekét terelgette jobbára telefonon. Timi az alapítványtól nem kap fizetést, sokszor a saját pénzéből tankol, a férjével évek óta nem jutottak el kettesben sehova. Mert nem telik rá. Kicsit félve teszem fel a kérdést: akkor mégis miért csinálja?
– Nem tudom – hangzik nagy nevetve a válasz. – Gyerekkoromban mindig azt mondogatta az anyám, hogy minek segítesz másokon, úgyse kapod vissza soha! Ez annyira bennem maradt. Már akkor is másként gondolkodtam erről. Szerintem az ember igenis valahogyan visszakapja azt, amit ad. Nézd meg Dorinát, annyira örült nekünk, Kriszti napokig sírt örömében, amikor szerveztem neki egy hűtőt. Vagy ott van az a roma lány, akinek az előbb füzeteket vittünk. Idegenvezető szeretne lenni, és évek óta szorgalmasan tanul, pedig az anyja fogta és kidobta otthonról.
Ha Borsodba szállítunk adományt, nem lehet azt mondani, még akkor sem, ha sokszor óriási bürokratikus akadályokba ütközünk, hogy »ááá, hagyom az egészet a fenébe«! Dehogy hagyom! Muszáj mennem.
Búcsúzás előtt egy következő helyen újra megpakoltuk az autót játékokkal, iskolai cuccokkal, ruhákkal, egy zsák cipővel, tartós élelmiszerekkel. Hamarosan vidékre kerül a fővárosban összegyűjtött értékes portéka. Minden van. Csak megállás nincs.