A hazánkba bevonuló szovjet katonák erőszakos cselekedeteinek története csupán szájról szájra terjedt, mivel a megszállt országban már pusztán azért is többéves kényszermunkára ítélve találhatta magát az ember, ha jelentést mert tenni egy ilyen eseményről. Hivatalos statisztikák így soha nem születtek, de az biztos, hogy az esetek többsége az úgynevezett szabad rablás időszakában történt, amikor a szovjet hadsereg parancsnokai három teljes napig engedélyezték a fosztogatást az országban. Mészáros Márta filmje, az Aurora Borealis – Északi fény nem ebben az időszakban, hanem néhány évvel később, pár évvel 1956 előtt játszódik, legalábbis a legfontosabb része. A film középpontjában a kibeszéletlen és így feldolgozatlan nemi erőszak, valamint annak következményei állnak, és egyáltalán nem könnyű néznivaló.
A magunkba fojtott tragédiák következményei
85 éves rendezőlegendánkat, Mészáros Mártát mindig is a női sorsok érdekelték, és ha van magyar rendező, akinek egy ilyen történetet el kellett mesélnie, az pontosan ő. A családját a szovjetek meghurcolták, így ha valaki, akkor ő a személyes érintettsége okán is hitelesen tud mesélni a múlt rendszer bűneiről.
Az Aurora Borealis – Északi fény azonban nem rendszerkritika, és még csak nem is történelemóra – bár a történelem eseményei átjárják a játékidő minden percét. Ez a film egy nagyon is személyes történet arról, hogy az elhallgatott és magunkba fojtott tragédiák milyen következményekkel járnak,
valamint arról, hogy nem ismerhetjük meg a szüleink minden titkát, sőt időnként talán jobb, ha a múltbéli rémségek sosem kerülnek elő abból a lelakatolt szekrényből, ahová bezárták őket.
Törőcsik Franciska (b) és Mészáros Márta (j) a film forgatásán (Fotó: MTI)
Mészáros nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen elmeséli Mária, a Magyarországról Bécsbe szökő és a szovjet katonák által megtámadott lány történetét, mert őt jobban érdekli a tragédia utóélete, mint maga a tragédia. Ennek köszönhetően végig két idősíkban járunk. Az egyikben a főszereplő Olga (Tóth Ildikó), a Bécsben élő topmenedzser kap hírt arról, hogy édesanyja, Mária (Törőcsik Mari) kórházba került, ahol élet és halál között lebeg. A nő hazautazik, hogy az anyja mellett legyen, és az öreg, falusi házban kutakodva gyanús dolgokra bukkan, amik számos kérdést vetnek fel benne édesanyja és a saját múltjával kapcsolatban is. A másik szálon pedig az ötvenes évek elején járunk, amikor a fiatal Mária (Törőcsik Franciska) a szerelmével próbál átszökni a magyar–osztrák határon, mert úgy vélik, a fiú osztrák rokonai segíteni fognak nekik.
Két történet, két főszereplő
Az Aurora Borealis – Északi fény Mészáros Mártát a régi erejében mutatja, a filmhez jó néhány torokszorítóan erős jelenetet sikerült készítenie. Csakhogy a kettészedett történet gyorsan rámutat a film fő hibájára: a jelenben játszódó szál sajnos feleannyira sem izgalmas, mint az ötvenes évek eseményei. Olga rágódik az édesanyjával, aki makacsul ellenáll annak, hogy bármit kiszedjenek belőle, miközben Olga fia és a fiú apja is megjelenik, hogy szinte teljesen felesleges karakterként húzzák vissza a film lendületét. Ez és Olga nyomozgatása inkább csak időhúzásnak tűnik azokhoz a súlyos eseményekhez képest, amelyek bő hatvan évvel korábban történtek, szóval szerencsésebb lett volna ebből a szálból visszavenni a múltbéli szál javára.
Mert a fiatal Mária szerelme átélhető, a tragédiája megrendítő, és mindazok a dolgok, amik Bécsben történnek vele, elég muníciót kínáltak volna akár ahhoz is, hogy az egész film csak róla szóljon. Mészáros a nemi erőszak jelenetével sem sokkolni akar, a történések részletes dokumentálása helyett inkább azokat a lelki folyamatokat akarja bemutatni, amiket a szereplője bejár, és ebben sikert is arat. Törőcsik Franciska nem annyira dialógusokkal, inkább többnyire a rendkívül kifejező tekintetével játszik, és ez is épp elég ahhoz, hogy szavak nélkül is átélhessük Mária traumáját.
A hiba a részletekben rejlik
Bár ezer és ezer olyan filmet láthattunk már, ahol egy haldokló elmeséli az élete titkait egy rokonának, az Aurora Borealis – Északi fény az elmesélt történet ereje miatt legyőzi azt az akadályt, hogy emiatt modorosnak érezzük.
Mészáros úgy tudja csavarni a történetet, hogy amikor már azt hisszük, tudjuk, mi történt annak idején, ő meg tudjon lepni minket, de a fordulatai mégsem mesterkéltek, hanem természetesen következnek a korábban látottakból.
Kár, hogy az egészében egy fontos, megrendítő történetet elmondó film részleteiben sok bosszantó hiba rejlik. Engem például kifejezetten zavart, hogy a számok alapján Tóth Ildikó karakterének nagyjából 63 évesnek kellene lennie, de a színésznőn meg sem próbáltak öregíteni, míg például egy apáca majdnem ugyanúgy néz ki a múlt század ötvenes éveiben, mint a jelenkori jelenetekben. Ráadásul Mészáros a végén még az érzelgősségnek is enged, és sajnos művészgiccsbe fullasztja a nézőjét. Értem én, hogy megszerette ezt a karaktert, Máriát, akit idős korában a rendező kedvence, Törőcsik Mari játszik, de ez a modoros befejezés sokat ártott az amúgy érzelgősség szempontjából az utolsó percekig kordában tartott produkciónak. A fent említettek, valamint az időszálak közti színvonalkülönbségek miatt az Aurora Borealis – Északi fény inkább csak fontos, de nem jó film. Viszont még így is bőven érdemes megnézni.