Tegnap azt látom az udvaron, hogy a nyolcéves Áron egy fát ölel az udvaron – meséli az ötvenes éveiben járó Katalin, egy Győr-Moson-Sopron megyei kis falu óvónője. – Elképzelni sem tudtam, mi lelhette, aztán amikor kíváncsian megkérdeztem, kisírt szemekkel magyarázta, hogy Boldi belerúgott a fába, és a fának ez fáj, meg kell vigasztalni. Áron azon kívül, hogy nagyon szenzitív kisfiú, empatikus is, nemcsak a fákat védi meg, de ösztönösen ugrik, ha valakinek segíteni kell.
Áron mitől empatikusabb, mint Boldi?
Áron ezt látja otthon, márpedig az empátia elsősorban minta után rögzül a gyermekekben. Biztos, hogy köze van a genetikának is ehhez, de nagy százalékban a szülőktől és a családtól indul az egész. Például ha a gyermek már kicsi korban azt látja, hogy anya és apa ruhát adományoz a szomszéd Pali bácsinak, a befőzött lekvárból is visznek neki, és felássák helyette a kertet, megtanulja, mit jelent segíteni. Később, amikor bekerülnek egy közösségbe, az empátia továbbfejleszthető. Kiscsoportban még nem annyira érződik ez, középső és főleg nagycsoportos korban, hat év körül érnek meg a gyerekek arra, hogy együttérzőek legyenek.
A gyerekekben megvan a hajlam erre?
Abszolút! Eszembe jut erről Peti története, aki egy súlyosan értelmi fogyatékos kisfiú. Három éven keresztül nálunk volt óvodás, és azt láttuk, hogy a pedagógusok viselkedése “ragadós” minta. A gyerekek mintegy ellesték tőlünk, hogyan kell viselkedni vele, mindig tudták, mikor kell neki segíteni. Például, amikor évzárón körjátékozni kellett, Peti nem tudott körben járni, a gyerekek azonban úgy fogták körbe, hogy a többi szülőnek fel se tűnt, hogy Peti “más”. De “más” a Down-szindrómás kiscsoportos Bendegúz is, akinek érkezésétől mindenki tartott, ma pedig már ő az ovi kedvence, a gyerekek pedig teljesen természetesen kezelik. Hozzá hasonlóan a látássérült kislányt is gond nélkül felkarolták: csak mondanunk kellett, hogy Krisztikét engedjük közelebb, hogy könnyebben szemügyre tudja venni a dolgokat.
Tudatosan nevelitek a gyerekeket az empátiára?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy nekünk pedagógusoknak kell arra figyelmeztetni magunkat, hogy empatikusak legyünk azért, hogy segíteni tudjunk, hogy át tudjuk érezni a gyerekek érzelemvilágát. Ha például az egyik gyerek bántja a másikat, akkor szidalom helyett mindig arra törekszünk, hogy a kis bántalmazó megértse, mit érezhetett az, akit bántott. Segítünk abba, hogy a helyébe képzelje magát.
Az empátiát fejlesztik azok az ovis gyűjtőprogramok is, amiket a szülők bevonásával szervezünk: kitaláljuk, kinek szeretnénk gyűjteni, megbeszéljük, mire lehet az illetőnek szüksége, majd mindenki hoz vagy csinál valamit, amit aztán együtt becsomagolhatunk és elpostázhatunk. Az öregek otthonában is rendszeres látogatók vagyunk, ahol előadásokat tartunk az időseknek – előtte pedig mindig átbeszéljük, hogy kik ők, miért vannak ott, milyen problémáik vannak, és hogy milyen jó örömöt okozni nekik. Az aktív nyugdíjasok klubja nemcsak kap, de ad is: ők nyári tábort szerveznek a gyerekeknek. Egy hétig ők a felügyelők, minden napra más programmal lepik meg a gyerekeket: régi játékokra tanítják őket, kopott mesekönyvekből mesélnek, kirándulnak, sütnek.
A cigányság, a menekültek dolgát hogyan látják az ovisok?
Ez mind téma, főleg a nagycsoportosok körében. Amikor például áthaladt az országon a sok ezer menekült, belenézhettek a híradóba, hallhatták a szüleik véleményét és láthatták a szenvedést, sokat kellett beszélgetnünk velük – persze az ő szintjükön. Megrázó dolgokat hoztak be az oviba, a kerítésen átdobált gyerekek-híreszteléstől a gyűlölködő történetekig. Nagyon nehéz ez, állást nem foglalhatunk, de empátiára taníthatunk.
Huszonöt éve vagy óvónéni, mit látsz, mennyiben mások a “mai” gyerekek?
Nagyon mások, egyre kevesebb gyermek “hozza” az érzelmi beleérzőképességet, amit én elsősorban a materiális világ számlájára írok. A felnőttek hajlamosak az anyagiakat halmozni, ha pedig jómódban élnek, olyan családokkal barátkoznak, akik hozzájuk hasonló jómódban élnek – vagyis a gyerekek egyre ritkábban találkoznak rászorulókkal, és azzal a jóérzéssel, hogy milyen segíteni másokon. Szomorúan látom, hogy ma milyen sok az önző gyermek, akinek csakis az számít, hogy ő legyen az első, a legjobb, ő, ő, ő. Az olyan kisember, akit a Minden az enyém! Minden megkapok! elv működtet, nagyon nehezen tudja beleélni magát mások helyzetébe.
Mit okoz a digitális technika a gyereknél?
Rosszul vagyok attól, hogy már az egészen picike, totyogó, még beszélni sem tudó gyerekek kezében ott az okostelefon, hogy az lefoglalja őket. Sajnos a legtöbb szülő a könnyebb utat választja, odaadja a gyereknek a tabletet, a telefont, hogy ellegyen, amivel azonban nem számol, hogy ezek a gyerekek nem tanulnak meg rendesen kommunikálni, nem lesz szókincsük.
Logopédus kolléganőmtől tudom, hogy évről-évre rosszabb a beszédkészség, nem alakul ki az artikuláció, mert a gyerek nem hallja az élő beszédet, amire szüksége lenne, helyette némán bambul egy vibráló képernyőt. Nem győzöm elégszer elmondani, milyen fontos, hogy meséljünk a gyerekeknek. Az oviban mi megtesszük, naponta kétszer biztosan mesélünk nekik, de otthon is fontos lenne az esti mese – és ha már az empátiáról beszélgetünk, a népmesék világa is ebből táplálkozik: együtt érzünk a szegény legénnyel, segítünk a gyengébbnek. Számtalan mese van, ami mintát adna, csak épp a gyerekek nem hallják.