Az anya, aki kötelezően orvosi egyetemre akarja küldeni a gyerekét, mert anno orvos akart lenni, de aztán a terhesség miatt otthagyta az egyetemet. Egy másik anya, aki mindennap azzal nyomasztja a gyerekét, hogy le kell fogynia, mert ő maga el van hízva. Mindegyik szülő megegyezik abban, hogy a gyereke lelkivilágában komoly károkat okozott.
Valós történetek ezek, nem csupán fikciók, és jó eséllyel mindenki találna hasonló sztorikat, ha alaposabb, mélyebb beszélgetésbe kezdene az ismerőseivel. Nem is kellett sokáig kutatnom, mire rátaláltam Ildire és Laurára, akik ugyan nem vállalták arccal a történetüket, mert nem akarják megbántani a szüleiket, de így is sok tanulságot tartogat a gyerekkoruk nekünk, szülőknek, akik most neveljük a pici gyerekeinket. Mind a ketten végül terápia segítségével tudtak megszabadulni attól a beléjük nevelt hiedelemtől, hogy nem elég jók, nem lehet őket szeretni úgy, ahogy vannak.
Ezek a szülők önmaguk meghosszabbításaként kezelik a gyereket, nem pedig önálló egyéniségként, akinek saját ambíciói és vágyai vannak.
Ha pedig egy gyereket így kezelnek, abból az lesz, hogy minden erejével igyekszik megfelelni a szülei elvárásainak, majd ezt tovább folytatja felnőttként is, csak már szélesebb körben. Megtanulja, hogy amit ő akar, az nem fontos, amire ő vágyik, az butaság, az ő céljait semmibe lehet venni – ha egyáltalán megfogalmaz célokat, de az is lehet, hogy sikeresen kiölik belőle ezt is gyerekkorában. Lenevelik az önállóságról, véleményalkotásról, azt várják tőle, hogy minirobotként kövesse az utasításokat, és teljesítse be anya és apa álmait, elbukott karrierjét vagy akár vágyott alakját.
Anyám azt várta, hogy én legyek vékony helyette
Ildi anyja arra áldozta a lánya gyerekkorát, hogy a saját evészavarát kijavítsa. Csak épp nem úgy, hogy ő maga változtatott volna életmódján, helyette inkább Ildit próbálta minél vékonyabbá tenni. Az eredmény pedig egy evészavaros kislány, majd felnőtt nő lett.
„Anyám mindig kövér volt, de úgy igazán, nemcsak molett, hanem az, aki szétfolyik a fotelben. A legtöbb emlékem róla az, hogy ül, nézi a tévét, és közben eszik. Amikor már elég nagy voltam, nekem kellett rohangálnom a boltba lehetetlen időpontokban, mert épp nápolyit, fagyit vagy csokit akart enni. Tudom, hogy azért lett ilyen, mert apám elhagyta, amikor születtem, ebből sosem tudott igazán felállni, és belemenekült az evésbe meg a filmekbe. Nem izgatott volna, hogy kényszeresen eszik, a nagyobb baj az volt, hogy egészen pici koromtól kezdve azzal nyomasztott, hogy én kövér vagyok. Háromévesen nem kaphattam fagyit, mert az hizlal, és mindenkinek arról panaszkodott a fülem hallatára rendszeresen ovis koromban, hogy mekkora vagyok, hát már két mérettel nagyobb ruhákat kell vennie, mint amit hordanom kellene ebben a korban.
Tény, hogy mindig kicsit husi gyerek voltam, leginkább azért, mert a családunkban mindenki molett, magas és széles, mitől is lettem volna én pici és törékeny.
Anyám azonban azt várta el tőlem, hogy helyette legyek én az, aki vékony, tökéletes alakú, hogy csábítsam majd halomra a pasikat felnőttkoromban. Nem volt olyan, hogy jóízűen megebédelhettem vagy vacsorázhattam volna, mert kontrollálta, mit és mennyit ehetek, ami kamaszkoromban azért eléggé fájdalmas volt. Esténként csak pár szelet felvágottat kaphattam paprikával vagy zellert magában, mert az zsírégető.
Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)
Szinte mindennap elmondta, hogy milyen gusztustalan kövér vagyok, általában tehénnek szólított, pedig egyébként nem voltam az, így visszanézve a tizenéves képeimet, nagyon csinos lány voltam. Ennek a nyomasztásnak természetesen az lett a vége, hogy egyfolytában ettem, amikor nem látta, majd amikor másik városba kerültem egyetemre, elszabadult a pokol. Mindent megettem, amit bírtam, húsz kilót híztam egy év alatt. Akkor kaptam észbe, amikor 100 kilót mutatott a mérleg, hogy te jó ég, hát ugyanazt csinálom, mint anyám. Márpedig akármilyen akartam lenni, csak nem olyan mint ő. A legjobb döntés volt, hogy az életmódváltás mellett elmentem pszichológushoz is, ami így együtt meghozta az eredményét, és mostanra már normalizálódtak az evési szokásaim és a kilóim.”
„Ötévesen már az anatómia atlaszt kellett tanulmányoznom”
Laura édesanyja orvos akart lenni, mindig arról álmodott, hogy híres sebész lesz, akit megbecsül a szakma, ám közbeszólt az élet, teherbe esett Laurával. Sokáig vívódott rajta, hogy elvetesse-e a babát, ám a párja – később a férje – rábeszélte, hogy tartsák meg Laurát, és inkább hagyja ott az egyetemet. Az anya ezen sosem tudta teljesen túltenni magát, hatalmas áldozatnak érezte a karrierje feláldozását, és később, amikor már megtehette volna, nem azt választotta, hogy befejezi a tanulmányait és orvos lesz, hanem azt, hogy Laurát mindenáron orvossá képezi.
„A kiképzésem már ovis koromban elkezdődött, anyám mindent alárendelt annak, hogy csiszolja az elmémet, minél több tudást töltsön bele, hogy a végén orvos legyek.
Már ötévesen meg kellett tanulnom olvasni, és közben már az anatómiai atlaszt kellett tanulmányoznom. Hatévesen már kikérdezte, milyen csontok vannak az emberi testben. Azt hittem, ez a normális, nem értettem, más gyerekek miért nem tudnak ilyeneket, mint hogy hol van a sípcsont, és mi az az ékcsont. Az iskolában aztán hoznom kellett a szintet, nekem csak ötösöm lehetett, az is csak akkor volt jó, ha csillagos. Rettenetesen nyomasztó volt, hogy azt éreztem, csak akkor szeret a saját anyám, ha teljesítek, jó jegyeket hozok, mindig, mindenben első vagyok. Nem bántott fizikailag sosem, de ha nem úgy tanultam, ahogy elvárta, akkor nem szólt hozzám napokig, nem adott vacsorát, apám hiába próbált a lelkére beszélni, hajthatatlan és elutasító volt velem. Amikor aztán 16 évesen előálltam azzal, hogy én igazából óvónő szeretnék lenni, nem orvos, megszűntem számára létezni.
Egyetlen gyereke voltam, bennem volt minden reménye, hogy majd én valóra váltom az álmait, híres sebész leszek, és büszkélkedhet velem úton-útfélen. Ehelyett ilyen »proli« akarok lenni, aki mások gyerekét »bébiszitteli«. Anyám szemében egyébként mindenki proli volt, aki nem orvos, úgyhogy ezen a megfogalmazáson nincs is mit csodálkozni. Persze megtörtem, nem bírtam elviselni a csalódottságát, sértettségét, ezért elástam magamban a vágyaimat, és végül orvosi egyetemre jelentkeztem. De már az első félévben ráébredtem, hogy semmi közöm az egészhez, nem akarom úgy leélni az életemet, hogy végignyögöm az egyetemet, aztán végignyögöm az orvosi pályát, és csendben belehalok belül. Amikor otthagytam az orvosit, akkor beszélt velem utoljára az anyám, azóta már eltelt 7 év, óvónő lettem, és született egy kisfiam, de anyám nem törődik ezzel, meghaltam a számára. Apám tartja velünk a kapcsolatot, de ő is csak titokban mer beszélni velünk. Mindegy, már nem érdekel, legalább apám ismeri az unokáját, ez vigasztal.”
Ildi és Laura történetét anyaként végighallgatni megrázó volt, rögtön át kellett gondolnom, hogy vajon én a saját gyerekeimmel bármi ehhez hasonló szörnyűséget csinálok-e. Hogy rajtuk keresztül milyen beteljesületlen álmomat élem ki. De a válasz az lett, hogy semmilyent, szerencsére nem tartozom a nyomasztó szülők közé. Ha magadon észreveszel ilyen jeleket, amelyek arra mutatnak, hogy esetleg a saját álmaidat a gyerekeden keresztül próbálod megvalósítani, akkor érdemes átgondolni, milyen károkat okoz ez a gyermek lelkében.