„Tudom, hogy egy állat, de akkor is a fiam”

Az állatvédők szinte minden társadalmi réteggel találkoznak: szegénytől a gazdagig, többdiplomástól a négy általános iskolát talán sikerrel elvégzettig. Pont ezért rengeteg életbe látnak bele, még ha csak villanások erejéig is. Lehetőségük van sok lakásba, házba bemenni, az ott élőket saját lakókörnyezetükön keresztül megismerni valamennyire. Persze az előzetes telefon- és levélváltások sok információt adnak előre, hogy meglepetés ne érje az embert,  ennek ellenére  nem mindenre lehet felkészülni, és váratlan helyzetek adódnak bőven.

A gépemen olvasásra váró levél írója egy hölgy, saját fiától a fia kutyáját szeretné elhozattatni velem. Már az első pillanatban, válaszlevelem első sorában tisztázom vele, ez nem teljesen így működik. Fontos, hogy kié a kutya , kinek a nevén van, mit jelent állat esetében a tulajdonjog fogalma. Tehát azért, mert ő ezt jó ötletnek tartja, könnyen lopásnak minősülhet, ami nem lesz üdvös egyikünk számára sem.

Következő levele nem váratott sokat magára. Megírta, hogy ő már nyugdíjas, a fiával külön élnek, de közel egymáshoz, és bár a fiatalember életerős, és húszas évei közepén jár még csak, nem önellátó, beszámíthatatlan, és különböző illegális tudatmódosítókkal él. Levelem írója nem túl hosszan, de kellő alapossággal fejtegette, miért nem megfelelőek ezek a körülmények egy kutya számára, amelyről pár sorral lejjebb azt is megtudom, kölyök még.

Innentől viszonylag gyorsan megértem én is, rövid határidőn belül el kell helyezni majd a kutyust, mihamarabbi találkozót szeretnénk mindketten. Pillanatokon belül megszületik az időpont, és megkapom a címet is azzal a kéréssel, mindenképpen őt hívjam telefonon, ha megérkeztem, a világ minden kincséért se menjek fel egyedül a lakásba. A fel és lakásba fogalma kíváncsivá tett,  a tiltás pedig aggodalommal töltött el. Az internet egy kattintásra megmutatta, ez a találkozó egy lakótelepen lesz.

Panelrengeteg

Teljesen érthetetlen okokból, de valahogy irtózom a lakótelepektől.  Az utcái zegzugosak, rendszeresen érthetetlen számomra a számozások kiosztása, gyakran két bejárat van egy épülethez, a liftek állapota vészjósló, és a szemétledobó jellegzetes szaga számomra mindig elég kellemetlen.  Péntek estére, munka utáni időpontra ez egy nagyon nem szeretem programnak ígérkezik.  Mert az élet természete olyan, hogy a kellemetlen dolgokra is sor kerül, nagyon gyorsan jön el a megbeszélt időpont, és én egy cseppet sem vonzó panelrengeteg parkolójában várakozom. 

Óramű pontossággal jelenik meg a sötét utcán egy alak. A lámpák fényében közeledve örömmel konstatálom, hogy az általam a levelezés alapján elképzelt személyleírás illik rá. Apró termetű, vékony csontú, szemüveges asszony, rövid barna hajjal. A nyugdíjas évei elején járhat, öltözete tiszta, de az egyszerűnek tűnőnél talán mintha kicsit szegényesebb lenne.  Nyílegyenesen felénk tart, én pedig lelkem mélyén nagyon drukkolok, hogy ő legyen az, akire várunk kolléganőmmel. Mindeközben lakótelepiszonyom egyre nő, és szívem szerint már ismét az autóban ülnék a frissen mentett kutyával ölemben. Ő pedig csak jön, egyre közeledik, határozottan de apró, óvatos léptekkel.  Szinte megkönnyebbülök, mikor köszönésre nyújtja kezét, de átmeneti örömöm tovaszáll attól, amit mond.

Fönt, a lakásban az állapotok kicsit nem szokványosak – fogalmazza meg óvatosan gondolatait,  és nagyon kéri, semmi olyat ne tegyünk vagy mondjunk, amivel a fiát felidegesíthetjük esetleg. Ő leköti a fiát, mi keressük meg a kutyát, és vegyük magunkhoz. Ha nem ismerném levélből az előzményeket, és kicsit is vicces kedvemben lennék, millió kérdést szegeznék most neki, de a vékony arcán átfutó idegrángások inkább csendességre intenek. Persze ha lenne egy csepp eszem is, felküldeném a lakásba, és megmondanám, hogy itt, a parkolóban várom a kutyával együtt, de nem teszem. Megyünk vele szorgalmasan a kolléganővel együtt néma csöndben, és sorsunknak megadva magunkat tűrjük a liftajtó becsukódását. Hárman szorongunk a liftben, az apró, csontos kéz pedig a 7-es billentyűt érinti. Andreával összenézünk, szavak nekünk nem kellenek. Tudjuk, most valami mély nyomot hagyó és kellemetlen dolog következik, és a hetedikről – ha menekülnünk kell – nehéz dolgunk lesz. Döccenve megindul a felvonó, és az idős hölgy még minden aggodalmunkra rá is erősít. „Gyakran oktalanul kiabál velem, olykor dührohamai is vannak” – mondja, miközben kezdem azt érezni, a pokol irányával kapcsolatban valami tévedés lehet. Ez a lift minket most tuti odavisz, és egészen biztosan magát Lucifert találjuk majd a lakásban. Ami azt illeti, nem tévedtem nagyot…

A pokol bűze

A bejárati ajtó kulcsa már a hölgy kezében, és feltárja azt az ajtót, amin nagyon nem akaródzik bemennem már az onnan kiáramló szagok miatt sem.  A bűz többnapos széklet és vizelet, mosatlan edény, áporodott testszag és még ki tudja, minek keverékével vág mellbe. Egy villanás csak, és már bent is vagyunk, az ajtó pedig becsukódik mögöttünk, ezzel végleg elvéve tőlünk a friss levegőt. Amit korábban az odakozmált hagyma, a túlsütött rántott hús, a bűzös  pörkölt, a textilöblítő és természetesen a szemétledobóból szivárgó rothadó zöldség keverékének lépcsőházi szagaként aposztrofáltam volna, most egyet jelent az éltető oxigénnel, amit elvettek tőlem, elzártak előlem. 

Mint félvak, frissen született madárfiókák pislogunk a homályban, fejemben pedig egyre zakatol a gondolat, mihamarabb végeznünk kell itt. Elképesztő és döbbenetes mocsok minden helyiségben, bútorok csak szórványosan vannak. Akár azt is hihetném, itt már csak a bontóbrigádot és a dózergépet várják. A mennyezeti világítás már rég a múlté, többnyire csak a megcsonkított madzagok meredeznek a plafonról, összesen két izzó hunyorogja be az egész lakást.

Mumifikálódott valami meredezik az egyetlen konyhai szekrény szélén, előző korában tán citrom lehetett.  Csizmám talpa közben változatos anyagokkal találkozik, olykor hallom, ahogy nedvesen cuppog, néhol kenőszappanhoz hasonlóan csúszik, máskor roppanva serceg. Utóbbi élményt képtelen vagyok beazonosítani, értetlenségem valószínűleg az arcomra is kiül. Mindezt csak azért sejtem, mert Andrea odasúgja, „hemzsegnek a csótányok”. Az ő szeme valószínűleg előbb alkalmazkodott a benti fény-, azaz sötétségviszonyokhoz. Én szívem szerint a sajátomat becsuknám. Andrea stratégiát gyárt, minden mozdulatában benne van, tudja, mit akar és hogyan. Azt mérlegelve, hogy itt bármi történhet még, de legalább egyikünknek ki kell jutnia, hogy aztán segítséget hívjon, az előszoba és ezzel a bejárati ajtó felé veszi az irányt.

Távolodtában még visszalép, könyökével finoman megbök, és egész fejével, szinte az állával mutatja, hogy nézd! Nézném én, de nem látom amit kell, homlokomon rajzolódik a kérdőjel. Telefonja kijelzőjével a falra világit. A valaha volt fehér, mi most ki tudja, milyen eredetű pecsétekkel és foltokkal tarkított falon mint valami látomás tűnik elő a hatalmas piros betűs, egész falat betöltő, szórófestékes felirat.

Már nem akarok többet látni, ki akarok menni innen, méghozzá azonnal. Amióta  beléptünk a lakásba, kísérőnket nem is láttuk, eltűnt valamelyik helyiségben Luciferrel, aki még nem mutatkozott meg testi valójában előttünk, de hangja egyre agresszívebben szűrődik ki az ajtó nélküli, sötéten tátongó szobából. 

Cipőfűzővel a nyakán

Az a tipikus erőszakos, karcos, ostoba hang, ami bántja az ember fülét akkor is, ha nem hozzá szól. Ődöngök, lődörgök a félhomályban, keresem a kutyát, akiért jöttünk. Egy apró kis lukban, talán kamra vagy gardrób lehetett egykor, kartondoboz  hangja siseg. Megyek a hang után, keresem a kaparászó valamit, és fohászkodom magamban, a kutya legyen, és ne egy patkány. Megtalálom a dobozt, egykor tévéé lehetett, benne cipőfűzővel a nyakában, valamilyen csőhöz kötve valóban kutya kuporog, és látványomtól  szűkölve vonyítani kezd. Nem túl nagy, azt sötétben is látom, mérete alapján kölyök mivolta is kétséges, leginkább nagy kamaszra emlékeztető  loncsos kis keverék.

Felőlem aztán krokodil- vagy medvegyerek is lehet, itt biztosan nem marad – gondolom, miközben a csomó kioldásával küzdök. Látom a szemén, hogy fél, mozdulni, nyikkanni sem mer, mikor ölembe veszem. Tenyerem alatt  érzem, hogy nedves, ragacsos a bundája, bűzös szaga már szinte fel sem tűnik. Úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta, és próbálok hangtalanul a bejárati ajtóhoz surranni. Andrea fél keze  a kilincsen, és mikor jöttömet látja, kamaszlányos hanghordozásban kurjantja el magát: „Akkor mi meg is lennénk, viszlát!”

Igen ám, de az ajtó nem nyílik, pedig már két kézzel rángatja. Ekkor pedig Lucifer továbbra is láthatatlanul, de megszólít minket. Kétségkívül hozzánk beszél, kétesen reszelő és egyben vinnyogó hangján felröhögve visszakiált: „Az ajtó be van zárva.” Mintha magunktól nem jöttünk volna rá!

Persze így kimondva még stresszesebb, mert már bizonyos, hogy nem ügyetlenek vagyunk, és ez nem valami véletlen csupán. Mi ide tényleg be vagyunk zárva, és észre sem vettük, hogy ki és mikor zárta ránk. Tétován és stresszesen szorongatom az ebet, aki  időközben félelmében lepisil. Kívülről a sárga lé csurog csendesen a kabátomról, belülről meg a félelem verejtéke.

Lucifer színre lép

A sötétből még sötétebb árnyék lép ki, Lucifer maga életnagyságban. Cingár, felsőteste félmeztelen, kinyúlt melegítőnadrágjából kilóg a csípőcsontja, bőre kicsit szürke, vagy ha be is csap a szemem, akkor sem emberi színű.  Tiszta állapotában talán fakó szőke, félhosszú haja csigákban csomósodik a koponyáján, mert ezt a lefogyott ábrázatot arcnak nevezni már nem lehet. Szóra nyitja a száját, és nagy levegővétele közben döbbenten látom, ebben a szájban csak nyelv van, fogak már nincsenek. „Ígérjék meg, hogy jó bánnak vele!” – üvölti, nyálát az arcomba fröcsögve, miközben ökle hangosan csattan fejem mellett a betonba. „Megígérjük, persze, nagyon vigyázunk rá” – hebegem, bár ebben a pillanatban szinte bármit megígérnék, eget, földet, csillagot is, és sokat adnék azért is, ha a félelmében szűkölő kicsi elhallgatna a karomban, mert hangja csak olaj lesz a tűzre hamarosan.

Anya is előbotorkál a sötétből, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nyugodt, békés hangon szólal meg: „Kisfiam, kikísérem a hölgyeket a liftig.” És már nyitja is az ajtót, mi pedig egyszerre zúdulunk ki rajta mindketten, ő meg szorosan a sarkunkban, és már zárja is rá fiára a lakást. Robogok a lépcsőházban Andrea után, eszünkben sincs a liftbe beszállni, de a csontos, idős kéz a könyökömbe markol, és meglepő erővel visszahúz. „Azt mondtam neki, az önkormányzattól jöttek, pedig azok nem mernek idejönni már rég. Siessenek  nagyon, nehogy meggondolja magát” – súgja, nehogy bárki is meghallja. „Ugye szól, ha kell segítség  önnek?” – préselem ki magamból a kérdést, de csak beharapott ajkakkal rázza a fejét tagadólag.

Már az autóban ülünk Andreával. Nem szólunk egymáshoz, nem is tudunk, több okból sem. Az átéltek után mindketten megkukultunk átmenetileg, illetve a jeges, januári idő ellenére is lehúzott ablakokkal siklunk át a kietlen éjszakai belvároson,  síkit át az autón a szél, hajunk lobog tőle és csapódik minden irányba. A kicsi, aki még mindig ölemben kuporog, annyira elviselhetetlen szagú, hogy egy ekkora légtérben másként elviselhetetlen lenne a társasága. Meredek magam elé, próbálom a lelki békémet megtalálni valami módon. Zsebemben a telefon  kétszer megremeg, üzenetem érkezett. A képernyőmön a szöveg: