Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Épp a legjobb barátnőmmel voltam, csajos dolgokról beszélgettünk, és szóba került a menstruáció is. Ekkor kezdtem el utánaszámolni, hogy mikor menstruáltam utoljára. Hat hete. Összeszorult a gyomrom, és egyszerűen csak tudtam, hogy terhes vagyok.
Az agyam nem is akarta felfogni elsőre. Mélyen vallásos családban nőttem fel, és bár már nem gyakoroltam a vallásomat, azért pár dolog még mindig szentnek számított nekem. Az élet szent. Értékes. Fontos és gyönyörű és tökéletes.
De. 23 éves voltam, pár nap választott el a diplomámtól. Utána akartam jelentkezni egy olyan továbbképzésre, amit nem lehetett volna elhalasztani. Nem tudtam volna végigcsinálni egy gyerekkel. Több száz kilométerre laktam a családomtól, attól a családtól, akik biztos, hogy kihajítottak volna otthonról, ha megtudják, hogy valaki felcsinált. Utána pedig rám akarták volna erőltetni, hogy tartsam meg, vagy adjam örökbe a babát. És én lettem volna Babilon kurvája a szemükben. Ráadásul azt sem tudtam pontosan, hogy ki lehet az apa.
Tudtam, amint kiderült, hogy mit fogok csinálni. Tudtam, hogy ez bűn, de nem érdekelt, mert nem akartam tönkretenni az életemet, nem voltam felkészülve egy új életre. Ezért mentem abortuszra. Szörnyen fájt. Nem menstruációs görcs szinten fájt, hanem úgy, mint amikor évekkel később elvetéltem és rájöttem, hogy a kisbabám elhagyott. A bűntudat betöltötte az utána maradt ürességet. Azóta is hordom magammal a babámat, akkor is hordoztam, amikor a testvérei megszülettek, és néztem őket, ahogy felnőnek.
Képünk illusztráció
Tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Tudom, hogy nem lennék ott, ahol most, ha akkor megszületik a gyermekem. Soha nem találkoztam volna a férjemmel. Nem születtek volna meg a gyerekeim, nem ismerném a nevetésüket, ölelésüket, cukiságukat és fényüket. Helyettük lenne egy tini gyerekem, aki telefonért könyörög.
Mindig úgy képzelem magam elé, hogy fiú lett volna. Még nevet is adtam neki, olyat, amit szeretek. Ez az én büntetésem. Nem lehet több gyerekem már, pedig szerettünk volna még a férjemmel. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy azért nem, mert elengedtem az első gyermekemet. A meddőségem a büntetésem az abortuszért. Lehetett volna még egy gyermekem, de én nem akartam őt. Most pedig már hiába akarnék, már nem lehet. A vallásos bűntudatom mondja bennem azt, hogy minden tettünk elnyeri méltó büntetését. A szívem azt súgja, hogy Isten nem ilyen, nem tenne ki ennek.
Tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Nem mondtam el évekig senkinek. Fantasztikus karriert futottam be, csodálatos férjem és gyerekeim lettek. Ma már ki tudom mondani, hogy abortuszom volt, de nem érzem az enyémnek. Túl nagy árat fizettem érte. Túl üresek maradtak a karjaim utána.