Tabutéma, nem szeretik bevallani az anyukák, ha nem kedvelik a saját gyereküket, mert ez egy tiltott érzés, hiszen egy anyának muszáj rajongania a gyermekéért. Pedig valószínűleg sokan érzik időről időre azt, hogy nehezen megy a rajongás bizonyos helyzetekben.
A következő anyukák nagyon szeretik a gyerekeiket, erejükön felül is mindent megtennének értük, csak néha úgy érzik, nem bírják elviselni a saját gyereküket.
Andi nehezen kezeli a gyermekét a köztük lévő különbségek miatt.
„A hatéves lányom olyan természetű, hogy mindenre azonnal dühbe gurul, kiabál, még amikor simán csak beszél, akkor is olyan hangosan és olyan hangszínnel teszi, hogy egy idő után szemrángást kapok tőle. Én alapból egy csendes fajta vagyok, aki szeret elmolyolni a kis kézimunkáival, már gyerekként is elüldögéltem egész nap egy sarokban, ha odatettek, de a lányom ennek épp az ellenkezője.
Nem bír leállni, nem bír csendben lenni, nem bír két percnél tovább odafigyelni és elmélyülni. Neki folyton rohangálni kell, még sétálni sem lehet vele normálisan, mert állandóan azon kell aggódni, hogy mikor szalad el mellőlem. Nem passzolunk, nagyon nem.
Még olyan kicsi, nem tudom, mi lesz itt később, de egészen kétségbe vagyok esve, hogy nem lesz köztünk szeretetteljes kapcsolat, amire pedig vágynék, hanem egy örökös harc lesz az életünk.
Ha nemet merek mondani neki, rögtön ordítással reagál, ha nem kapja meg, amit akar, akkor ütni-vágni kezd. Nincs egyébként semmi baja, jártam vele kivizsgáláson, hogy hátha hiperaktív vagy figyelemzavaros, de mindent rendben találtak nála. Ő csak ilyen. Én meg nagyon nem vagyok ilyen. Hogy fogom ezt a kettőt összehozni, hogy jól kijöjjünk egymással, még nem tudom, eddig sikertelenül próbálkoztam.”
Képünk illusztráció
Rita nem bírja elviselni az ötéves gyerekét, sőt fél tőle, míg a hároméves kislányával remekül ki tud jönni.
„Most ötéves a nagyobbik lányom, aki megkeseríti az életemet, konkrétan félek vele kimenni az utcára, és félek vele egyedül maradni otthon. Ott kezdődött az egész, hogy életének első három évét végigsikította, teljesen tehetetlennek éreztem magam a sírásával szemben születésétől kezdve, mert semmi sem használt nála. Visszagondolva úgy érzem, babaként reggeltől estig csak sírt, aztán reggeltől estig hisztizett két-háromévesként, közben pedig felkeltett minden áldott éjjel legalább ötször. Kipurcantam mostanra.
Kicsit jobb lett a helyzet, amióta ötéves lett, de csak annyiban, hogy már nem sikítozik folyton, most parancsolgatni kezdett mindenkinek. A hároméves húgát és engem is terrorizál, gyakran odacsap, volt már, hogy felpofozott, pedig soha nem emeltem rá a kezemet.
Sokszor azt érzem, hogy direkt csinálja, hogy kikészítsen, mert amúgy tud viselkedni, az oviban nincs rá egy rossz szava sem az óvónéninek, betartja a szabályokat, nem bánt másokat. De ha én is ott vagyok, akkor elszabadul a pokol.
Nem lehet elmenni vele egy játszóházba, játszótérre, mert biztos, hogy zaklatni kezdi a gyerekeket. A húga már nem mer vele játszani otthon, mert ha nem azt csinálja, amit ő akar, akkor meghúzza a haját, elgáncsolja, legutóbb egy villát kellett kicsavarnom a kezéből, mert azzal fenyegette.
Nem tudom, hol rontottam el ennyire a nevelését, úgy érzem, mindent ugyanúgy csináltam, mint a háromévesemnél, aki teljesen normális gyerek lett. Néha megbánom, hogy egyáltalán megszületett a nagyobbik lányom, amiért nagyon szégyellem magam, mert persze szeretem, csak nagyon nehéz vele együtt élni.”
Andi és Rita azzal már megtették az első – és legnehezebb – lépést, hogy beismerték legalább saját maguknak, hogy nem kedvelik a gyereküket. Az biztos, hogy amíg nem tisztázták magukban a negatív érzéseiket, és tagadásban éltek, nem jutottak egyről a kettőre. Innen már talán könnyebb lesz továbblépni és megoldásokat keresni a problémára.