Ha a gyermeked a zenében tehetséges, azt lehet a legkorábban észrevenni

Miért érdemes zeneiskolába íratni a gyermekünket?

A zenélés öröme intenzívebb a passzív zenehallgatás élvezeténél, ezért – úgy gondolom – minden gyereknek meg kellene kapnia a zenetanulás lehetőségét. Kodály kívánságához, miszerint „Legyen a zene mindenkié!”, én hozzátenném, hogy ez tehetségtől függetlenül fontos. Aki megtanul egy hangszeren játszani, és azon bármilyen szinten is ki tudja magát fejezni, annak az egész személyisége gazdagodik.

Csakhogy a szülő ugyanezt hallja a nyelvtanulásról, a sportolásról, a táncról, a kézműveskedésről…

Természetesen hazabeszélek, elismerve, hogy a felsoroltak is fontosak. De azt érdemes kiemelni, hogy a közismereti iskolák által nyújtott képzés – a matematika, a lexikális tanulás – elsősorban a tanulók bal agyféltekéjét fejleszti. A kreativitásért, a művészi érzékenységért felelős jobb agyfélteke a zenei tevékenységek gyakorlása során fejlődik. Ugyanakkor a zenét tanuló gyermekek intelligenciamutatói akár négy-öt évvel is meghaladhatják kortársaikét, ami azzal magyarázható, hogy a hangszerjáték során az agyban komplex folyamatok zajlanak. Olyan idegpálya-összeköttetések épülnek ki, melyek a közismereti tanulmányokban is hasznosulnak. Ez a hatás különösen jól mérhető a zenét tanulók matematikai készségein (arányérzék, logika, térbeli gondolkodás). Kokas Klára vizsgálatai azt mutatták ki, hogy a Kodály módszerrel tanuló ének-zene tagozatos általános iskolások különösen a helyesírási és matematikai feladatok megoldásában gyorsabbak, pontosabbak, intenzív figyelemmel és jobb megoldásokkal dolgoznak. Más vizsgálatok az olvasás elsajátításában és a nyelvi teljesítményben fedeztek fel összefüggéseket a zenetanulással.

Sok szülő azért ódzkodik a zenetanulástól, mert roppant időigényes: heti két hangszeres óra mellett még van egy szolfézs, később zenekari óra is, és akkor még nem beszéltünk az otthoni gyakorlásról. Megéri?

Igen, mert a gyerek olyan örömforrásra tesz szert, amely egész életén át elkíséri. Ma még nem találtuk meg a digitális világ csábításai és a hagyományos értékek közti optimális arányt. Mindent azonnal akarunk és mindent hamar lecserélünk. Ez kétségkívül nem kedvez annak, hogy hosszú évek munkáját belefektetve elsajátítsunk valami olyan tudást, amelynek az eredménye nem holnap látszik. Én mégis biztos vagyok abban, hogy zenetanulásra mindenkinek szüksége van. A tizenéves korosztály könnyen enged a digitális eszközök csábításának, de azért a zene és a hangszerek világa is elvarázsolja őket. A többi már azon múlik, tudunk-e olyan pluszt adni, aminek a kedvéért akár tíz-tizennégy évig is eljárnak hozzánk. Ez a plusz: a személyre szabott foglalkozás.

Kétségtelen, a hangszertanulás e-learningjét még nem találták ki. Egyelőre kell hozzá tanár, hangszer, személyes kapcsolat…

A zenetanulásban még fontosabb a tanár személye, mint a közismereti órákon. Hatnom kell a növendékemre úgy, hogy elhiggye, amit az órákon csinálunk, az mind az ő érdekét szolgálja, és hogy az itt tartsa.

Sok ígéretesen induló zenetanulás a gyakorláson törik derékba. Mit szól, amikor úgy jön az órára a gyerek, hogy ki se nyitotta otthon a kottát?

Hát én biztos valami csodabogár vagyok, de ilyen velem nem nagyon szokott előfordulni.

Gondolom, nem azért, mert annyira félnek öntől a növendékei?

Nem, hiszen sosem szoktam büntetni. Olyan bizalommal teli légkörben dolgozunk, amelyben a gyerek el meri mondani, ha nem tudott gyakorolni. A megfelelő indokot el is fogadom, és nem csinálok belőle ügyet, gyakorolunk együtt. Reális feladatokat adok, és eleve olyan darabokat választunk ki együtt, amelyek kedvükre valók, és a siker élménye viszi előre a tanulást.

Ha éppen egy filmzenét szeretne valaki megtanulni?

Az értékes zenéktől nem zárkózom el, főként magasabb évfolyamokban. A zenetanulás fő vonzereje az, hogy itt a tanár egyedül van a növendékekkel, csak rá figyel. Sokat tudok arról, hol tart a gyerek, milyen gondjai, milyen örömei vannak. Ezt a koncentrált figyelmet ma nagyon kevés felnőttől kapják meg. Sokat foglalkozom azzal, különösen az első időben, hogy a gyerekekben tudatosítsam: mi alapvetően játszunk a zongorán, de azért a tudás megszerzése munkával is jár. A tehetséges növendékeket egyébként nem nagyon kell buzdítani a gyakorlásra.

Van speciális módszere a gyakorlásra szoktatásban?

Nem igazán. A legfontosabb szövetségeseink a szülők. Nagyon sokat jelent, ha biztosítják az időt a gyakorlásra, és nem este nyolc után derül ki, hogy, ja, még van zongoralecke is. A tájékoztató füzetbe mindig beírom, hogy miből mennyit, hogyan kell gyakorolni, minél kisebb a gyerek, annál részletesebben.

A személyes kötődés kamaszkorban is megmarad?

Hát persze! Ekkor a zenetanárnak már könnyű dolga van, hiszen a továbbképzős növendékek már tényleg csak azért ragadnak nálunk, mert jó a kapcsolatunk, és fontos nekik a zeneóra. Nincsenek szoros vizsgakövetelmények, egyedül a 10. év végén van egy alapfokú művészeti iskolai záróvizsga. Nyugat-Európában, Amerikában komoly rangja van a zenei végzettségnek az állásinterjún. Nálunk is, legalább a tanító- és tanárképzőre való jelentkezéskor pluszpontot kellene érnie a zeneiskolai 6. évfolyam végi művészeti alapvizsgának, illetve a 10. évfolyam végén a tanulmányokat lezáró művészeti záróvizsgának..

Miről árulkodik ez a munkaadónak?

Arról, hogy az illető alkalmazkodóbb, terhelhetőbb, kitartóbb, kreatívabb, jól tud csoportban dolgozni, figyelni önmagára, illetve sokfelé…

Hogyan lehet felismerni a zenei tehetséget? Izeg-mozog, jár a gyerek lába, ha zenét hall…?

Például erről, igen: van ritmusérzéke, szépen énekli az óvodás dalokat, ügyesen tapsol, felkapja a fejét a zenére. Ha van otthon hangszer, próbálkozik birtokba venni. A zenei tehetség az egyik legkorábban megnyilvánuló képesség, és érdemes minél előbb, egészen kicsi korban gondozni. A mi zeneiskolánkban már az óvodások is megismerkedhetnek a hangszerek és a zene világával ingyenes baba-mama foglalkozásokon. Azt viszont egyáltalán nem lehet megjósolni, hogy a zenei tehetség később milyen mértékben bontakozik ki.

Miért?

Mert a tehetség útja sosem egyenes vonalú, kiszámítható. A tehetséges gyereknek is vannak mélyrepülései és szárnyalásai. Sokszor hónapokig stagnál a fejlődése, olyankor különösen nagy jelentősége van annak, hogy a szülő megbízzon a tanárban.
Van egy nagyon tehetséges kis óvodásom. Ötévesen már rendkívül fogékony a zenére. Nem ismeri a kottát, de már szükségünk volna rá, annyi mindent tud. Oroszországban nagy hagyományai vannak a tehetségek egész kicsi korban való kiválasztásának, van mit tanulni tőlük.

Tényleg sokat számít az az egy-két év előny?

Bizony számít, elsősorban azért, mert óvodáskorban a gyerekek még nincsenek minden mással leterhelve. Azért négyévesnél kisebb gyereket nem is tanítanék, bár látni az interneten hároméveseket is a zongoránál.

Sokan vitatják, helyes-e a tehetséges gyerekeket kitenni a versenyeken való stressznek, az értékelés szubjektivitásának. Ez sokszor felmerült a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsor sajtójában is. Önnek is vannak kétségei?

Nincsenek. Kell a megmérettetés, az előadóművésznek bírnia kell a fellépésekkel járó stresszt. Sokszor látom, hogy egyik-másik gyerek a színpadon tudja kihozni magából a maximumot, ami egyértelmű jele a rátermettségnek. Persze ha valaki hajszállal marad le az első helyről, azt nehéz feldolgozni. Ilyenkor is kulcsszerepe van a tanárnak abban, hogy az eredményt ne kudarcnak élje meg a gyerek, hanem fejlődési lépcsőnek. A versenyre való felkészüléssel ugyanis rengeteget fejlődik.

Amikor egy gyerek igazán tehetséges, mégsem akar zenei pályára menni, azt a saját kudarcaként éli meg?

Nem. Nem válik mindenkiből zongorista – van, aki zeneelmélet-karvezetés szakra megy, másból csembalóművész, orgonista vagy éppen zongorahangoló lesz. Az a dolgom, hogy mindenkinek a saját útját segítsem megtalálni. Tavaly hagyta abba a tanulást egy növendékem, aki roppantul tehetséges volt, de aztán inkább a MOME-re jelentkezett. Megnyugszom abban a tudatban, hogy úgyis egész életében muzsikálni fog.  

Mit tart legnagyobb zenetanári sikerének?

Akik nem zenei pályára mennek – tehát a többség –, akár tizennégy évig is nálam tanulnak. Boldoggá tesz, hogy sokan visszajárnak, meghívnak az esküvőjükre, a diplomaosztójukra, később elhozzák a kisbabájukat. Rájuk legalább olyan büszke vagyok, mint azokra, akik zenei pályára kerültek, mert látom, milyen hatalmas örömforrás lett az életükben a zene. Ha öröm vagy bánat éri őket, leülnek zenét hallgatni, zongorázni. A többség esetében ez a cél. Meg az, hogy jól érezzük magunkat együtt, legyen sok közös élményünk, például a kamarazenélés által. A zeneiskolában én kezdtem el a mára hagyománnyá vált családi koncertek szervezését. A növendékek ilyenkor együtt muzsikálnak szüleikkel, rokonaikkal, hozzátartozóikkal. Előtte persze hónapokig készülnek rá. Van olyan vállalkozó szellemű apuka is, aki, bár sosem tanult „hivatalosan” zongorázni, a két lánya kedvéért belevágott. Minden évben lelkesen jár próbákra, megtanul egy nem túl komplikált szólamot, és sokat gyakorol, csak azért, hogy lányaival együtt zenélhessen.

A közelmúltban nyerte el a Mester-M díjat, amelyre tanítványok jelölhetnek. Mondana pár szót a jelölőiről?

Hogyne! Somogyi Eszter és Nóra testvérek. Esztert tizenegy évig tanítottam, nagyon tehetséges volt, annyira, hogy országos négykezes versenyen első díjat is nyert, de zongoristaként nem gondolt zenei pályára. Mindaddig, míg tizenhat éves korában egy népdalversenyre készülve rá nem vettem, hogy énekelje el nekem a dalokat. Amikor meghallottam, szinte nem is jutottam szóhoz a meglepetéstől, olyan kifejezőerő volt a hangjában. Villámcsapásként ért az a felismerés, hogy Eszternek ezt kell csinálnia. Meg is mondtam neki. Ennek hatására jelentkezett később a Zeneakadémia népi ének szakára, és fel is vették.

Nórit tizenhárom évig tanítottam. Rengeteg szép közös élményünk van: négykezesek, családi koncertek és persze az órák. Turizmus-vendéglátás szakon tanul, de gondolkodik azon, hogy jogi pályára menjen inkább. Biztatom, hogy azt tegye, amit szeretne, hiszen nincs annál szerencsésebb, aki egész életében azt csinálhatja, amit imád, ahogyan én. A tanítás a szenvedélyem, a hobbim, a hivatásom… Hálás vagyok érte a sorsnak.