Az ember általában úgy tekint a válásra, mint a közeledő világvégére. Hogy akkor kész, vége, és a kibogozhatatlan, begyógyíthatatlan sebek korát fogjuk élni innentől, a bűntudattal megkent sebekét, mert nem elég, hogy minden borul, hogy szétköltözünk, és rossz lesz, nagyon rossz, vagy kicsit rossz, de még a gyerek is szenvedni fog vagy a gyerekek is szenvedni fognak, soha nem gyógyuló lelki sebeket szereznek, aminek kizárólag mi vagyunk az okai (rosszabb esetben kizárólag a másik fél az oka), és ezzel a tudattal kell együtt élnünk, vagyis egyrészt egy-két félárbócos, lelki sérült, tönkretett gyerekkel, egy rakás bűntudattal és a nagy semmivel, na, nem beszélve a világ ítéletéről, mert valamit mondani biztos fognak, vagy azt, hogy mekkora ribancok vagyunk, vagy hogy milyen bénák, hogy még egy férfit sem tudtunk megtartani, vagy boszorkák, hogy ellöktük magunktól azt a rendes férfit, aki még jól is keresett és tisztességesen hazajárt, hát mik vagyunk mi, királykisasszonyok, vagy mit akartunk még az élettől ezen kívül? Ebben a helyzetben aztán biztosak lehetünk benne, hogy lehúzták a rolót, és a sűrű-sötét katyvaszból sosem fogunk kijutni. Főleg, hogy a környezetünkben is majd mindenki úgy tekint a válásra, mint sorscsapásra.
De mi van, ha nem is az? Mi van, ha se a gyerek világa nem rendül meg véglegesen és örökre, sem a szülőké? És mi lenne, ha nem is így tekintenénk rá?
Tegyük hozzá, hogy egyébként valamennyire meg fog rendülni, és ha el akarjuk érni, hogy tényleg örökre megrendüljön, akkor van rá esélyünk egy jó kis undorító, hosszan tartó, pereskedő, kiabálós, egymást gyerek előtt gyalázós, rendőrt hívós, gyereket a másik féltől eltiltó, éveken át játszmázó válás esetén. Ha ezeket mind összerakjuk, akkor tényleg rohadt nagy ügy lesz, neki elsősorban, bár a mi idegsejtjeink sem lesznek többen, de ez nem a legnagyobb probléma, hanem a kicsi szívja meg az egészet, szóval aki így csinálja, annak sok jót nem ígérnék, inkább csak a viszonylag és nagyjából „normális”, mértéktartó és egymást tiszteletben tartó szakításról beszélnék, amikor a mérgesség ellenére meg tudjuk beszélni, hogy lesznek ezentúl a mindennapok, nagyjából moderáljuk magunkat a gyerek előtt, nem mondunk neki csúnyát apáról, és mindenekelőtt az új élet elrendezésekor komolyan figyelembe vesszük a gyerek vagy a gyerekek szempontjait. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen.
Csak hogy pontosítsak, még azt sem mondom, hogy jó lesz, vagy hogy nem lesznek olyan pillanatok, amikor inkább nyolc pokróc alatt képzeljük el magunkat begubózva és a világ elől rejtőzve, a világ másik sarkán, az Antarktiszon vagy a Mariana-árokban, csak ezt az egy helyzetet ne kelljen megoldani. Nem azt mondom, hogy a „bűntudat” kártyát majd csak úgy kihagyhatjuk az egészből, mert az mindig előjön, sosem állítanám továbbá, hogy ez egy sétagalopp, öröm-móka-kacagás időszaka volna csak, a felszabadulásé és a frissen megtalált új életé minden fájdalom nélkül, de a világ komolyan nem dől össze.
Jelenet az Egyszerűen bonyolult című filmből. (Fotó: imdb)
A világ nem ilyenkor dől össze
Nem is a döntéseket szeretném megkönnyíteni, nem akarok senkit válásra biztatni, csak jó lenne, ha úgy állnánk ehhez a helyzethez, hogy azért megoldható. Hogy ez rossz, tényleg az, de nem ez az igazi baj, hanem az, ha elvesztünk valakit, ha veszélyben van másnak az élete vagy a sajátunk, ha élet-halál a tét. A válásnál, ha tudunk figyelni, nem ez a helyzet. Ebbe nem kell belehalni sem a szülőknek, sem a gyereknek. Abszolút komolyan kell venni, de lehet belőle jól kijönni.
Nem húzzák le a rolót, nem lesz örök sötétség és rettenet, a békétlenség és a félelmetes egyedüllét nem száll ránk, nem leszünk „csonkák”, a családunk nem lesz „csonka”, mert végül apa is meg anya is talál magának egy életformát, amiben boldogulni tud, és közben nem tagadja meg a gyerekét, vagyis figyel rá és az igényeire, és nagyon könnyen elképzelhető, hogy végső soron őszintébb életet fogunk élni, mint addig, az meg, hogy Marika néni mit mond, a barátnőnk, Zsóka meg titokban lenéz, mert neki éppen jó a párkapcsolata, hát, az legalább ne érdekeljen.
Sem az örök sötétség, sem az örök szingliség birodalma nem jön el (egyébként meg kérdezzük meg magunktól, hogy a házasság az örök boldogság birodalma volt-e), szóval mindenkinek le lehet egy kicsit nyugodni.
A kívülállóknak is, akik szörnyülködnek, szörnyen sajnálnak, és azt gondolják, hogy most aztán a pokol fenekén fogsz őrlődni te szegény szerencsétlen/rettenetes szajha, meg a családnak is. Mert lehet ezt úgy csinálni, hogy ne apadjon el minden folyó, ne haljon ki minden virág, ne legyen a fű letaposva, és hamarosan a gyerkőcök is újra vidáman futkározzanak. A válás egy megoldható feladvány, még akkor is, ha néha ötismeretlenes egyenletnek tűnik. Jónak éppen nem jó, de lesz még utána napsütés. Sok is.