Történt egyszer, hogy a feleségemmel elhatároztuk, vásárolunk egy mosógépet. Mivel elszállt a családi költségvetés, és az új cuccok ára éppen túlságosan fájdalmas lett volna, úgy döntöttünk, körbenézünk a neten, és veszünk egy használtat. Angyalföldi lakosként egészen a reptér közelébe autózni érte olyan volt, mintha vidékre mentünk volna.
Ahogy az esetek 90 százalékában, akkor is a feleségem vezetett.
Nyár volt, egy kissé lepukkant családi házhoz vezetett az utunk. Félmeztelen, egy szál szakadt rövid farmernadrágot viselő, Bundesliga-frizurás férfi nyitott ajtót. Lebeszéltük a dolgot, megállapodtunk, fizettünk, emberünk pedig vérbeli úriemberként hagyta, hogy ketten a feleségemmel szenvedjük be a mosógépet az autónk (akkoriban még Suzuki Swift) nem túl tágas csomagterébe.
A segítőkész eladó ezt persze végignézte, és miután nem én ültem a volánhoz, hanem a feleségem, búcsúzáskor még kedvesen rákérdezett, hogy „Miért ő vezet? Ittál?” Kissé meglepődtem már magán az érdeklődésen is, hiszen amilyen kéjes örömmel szarta le a cipekedésünket, azt gondoltam, hogy még elköszönni sem fog. „A feleségem jobban tud és jobban is szeret vezetni” – mondtam, a rövid gatyás, szimpatikus úriember arcára pedig kiült a teljes döbbenet. „Az meg hogy lehet? Egyetlen csajom sem vezetett jobban nálam. Olyan isten nincs!” – vágta rá, és olyan megvetéssel nézett rám, mint akinek a szemében megszűntem férfinak lenni. Szinte már vártam, hogy kézfogás helyett majd búcsúpuszit akar adni, hogy ezzel is próbáljon megalázni. Ez ugyan nem történt meg, de egy „Gyakorolj sokat, mert ez így nem pálya” mondat azért még elhagyta a száját, és olyan arckifejezéssel indult vissza a házba, mint aki épp arra készül, hogy ezen röhögjön még legalább tíz percig. Másnap kiderült: nemcsak a kiszolgálás, a mosógép is szar volt.
Ha nem volt más megoldás, volán mögé ültem
Apám igazi alfa-hím volt, vagy legalábbis annak hitte magát. Az ő világában a nőnek nem volt helye a volán mögött, és csak praktikus okokból támogatta, hogy anyám is szerezzen jogosítványt. Néha jól jött a fuvar. Amikor nagy ritkán hagyta, hogy anyám vezessen, folyton kritizálta őt. Szegény egyetlen mozdulatot nem tehetett a volán mögött, ami megfelelt volna az apám igen magas elvárásainak. Anyám éppen ezért sosem volt igazán lelkes sofőr, túl sok negatív élménye gyűlt össze vezetés közben. A sors mégis úgy hozta, hogy egyre gyakrabban kellett volán mögé ülnie. Az ok: a mintasofőr apámtól az évek során ittas vezetés miatt többször is elvették a jogosítványát. Ez őt nem különösebben zavarta abban, hogy városon belül vezessen, de városon kívül azért már nem mert kockáztatni.
Így történt, hogy anyám és én lettünk az ő állandó sofőrjei. Ha menni akart valahová, bennünket ugrasztott. Számomra épp elég sokkoló volt a vezetésoktatóm, aki válogatott beszólásaival sokat tett azért, hogy már a jogosítvány megszerzése közben utálni kezdjem a vezetést, és bónuszként megkaptam még apámat is. Velem talán annyival volt kedvesebb, mint anyámmal, hogy a sok sértés mellé olykor egy-egy dicséretet is beszúrt, ha épp olyan kedve volt, biztatásként. Tehát az oktatóm és apám együttes erővel elérték, hogy ne szeressek vezetni, és a vezetés csak amolyan szükséges rossz legyen az életemben.
A leosztás
Aztán megismerkedtem a feleségemmel. Eszter szeme csillogni kezd, ahányszor csak volán mögé ülhet. Az egyik kedvenc időtöltése, amikor egy napfényes tavaszi napon róhatja az utakat, a kocsi rádiójából pedig bömböl a zene. Miután megvettük az első közös autónkat, egy percig sem volt kérdéses, hogy melyikünk fogja vezetni. Persze ha épp fáradt volt, vagy nagy ritkán nem volt kedve a vezetéshez, azért én is a kormány mögé ültem, de ez egyáltalán nem volt jellemző. A helyzetet jól jellemzi, hogy amikor a fiunk születésekor nekem kellett őt éjjel, meglehetősen idegesen a kórházba vinnem, eléggé ráparázott arra, hogy át kellett adnia nekem a volánt. Nem is hibáztatom érte. Megnyugtatásul: rendben odaértünk.
Szóval úgy alakult az életem, hogy egy olyan nőt vettem el, aki imád vezetni, én pedig nem, úgyhogy az esetek döntő többségében ő ül a kormány mögött. És ezzel a leosztással mindketten elégedettek vagyunk. Egy ideális világban ennyi lenne a történet, de ha ennyi lenne, akkor nem lenne érdemes elmesélni, igaz? Hiába osztottuk le magunk között a dolgot, a külvilágnak mindig volt beleszólása. És nem épp kedves dolgokat mondott.
Alfa-hímek országa
Persze hiába vagyok mérsékelten tehetséges és nem túl lelkes sofőr, az út népe még mindig kegyesebben bánik velem, mint a feleségemmel. Őt, vezessen bármilyen jól, az izomból vezető kanok csak azért is alapon meg akarják előzni pusztán azért, mert nőből van, és már a legkisebb bizonytalanságért is úgy ledudálják az útról, hogy rossz nézni. Ehhez képest nekem valami ordenáré nagy baromságot kell vezetés közben elkövetnem ahhoz, hogy ugyanez a bánásmód legyen a jussom. Mert férfi a férfinak könnyebben elnézi az úton, ha a másik egy barom. De ennyiben ki is merül az előnyöm.
Ha elhangzik egy nagyrészt wannabe alfa-hímekből álló társaságban, hogy mi a helyzet nálunk vezetésügyben, akkor ott én megszűnök létezni. Kábé úgy kezelnek, mintha épp azt vallottam volna be nyilvánosan, hogy mikropéniszem lenne. Jó esetben nem teszik szóvá, csak úgy néznek rád, hogy legszívesebben azonnal hazamennél. Mert a köreikben az autóvezetés a férfiasság fokmérője is, nem csak egy praktikus napi tevékenység. Mintha a kocsijuk a férfiasságuk meghosszabbítása is lenne. Ha pedig a rokonságodban is találsz ilyen menő csávókat – ahogy nekem is megadatott –, akkor évekre sikerülhet bebiztosítani, hogy a nagy családi ebédeknél mindig kapj egy-egy cikizős beszólást, amolyan kést a hátadba módszerrel, természetesen jól megforgatva.
Igen, többnyire ők azok a férfiak, akik szerint a nőknek a konyhában a helyük, és ők visznek minden útjukba eső nőnek egy szál virágot nők napján kárpótlásul azért, mert amúgy egész évben szarul bánnak velük. Ők azok, akiknek a feminizmus vagy a női egyenjogúság kifejezések hallatán még 2018-ban is az „emancipunci” kifejezés hagyja el a száját egy gúnyos félmosoly kíséretében. Hála annak, hogy nem szeretek és nem is tudok jól vezetni, általuk rendszeresen kaphatok egy nagyon enyhe ízelítőt abból, milyen lehet 2018 Magyarországán nőnek lenni a sok alfa-hím között. Az érzés nem túl felemelő.
A nők jobban vezetnek
Egy 2015-ös angliai tanulmány szerint a férfiaknak mindössze 13, míg a nőknek 28 százaléka gondolja azt, hogy a nők jobb sofőrök, mint a férfiak. Micsoda kishitűség! Ezúttal a kisebbségnek van igaza. A kutatás, amelyet egy brit biztosítótársaság végzett, azt mutatta ki, hogy a nők 58 százaléka jobb a férfiaknál a volán mögött, egyszerűen azért, mert óvatosabban, és épp ezért biztonságosabban vezetnek, jóval kevesebb balesetet okozva. Ennek ellenére a mai autóreklámok közt nagyítóval kell keresnünk olyat, ahol a pár női tagja ül a kormánynál. A nőket többnyire csak akkor mutatják sofőrként, ha épp egy ún. „csajos” modellt próbálnak eladni, és többnyire ezekben a reklámokban is más nők társaságában ülnek a kocsiban, csajos estét tartva. Lassan ott tartunk, hogy nagyobb eséllyel reklámozzák meleg párokkal az autókat, mint hogy azt mutassák, amint reggel az anya viszi a családot – a férjével együtt – iskolába és munkába. Ahogy az élet annyi területén, itt is eljött az ideje a szemléletváltásnak.